Többször írtunk már arról, hogy Budapest robbanásszerű fejlődése és az I. világháborús veszteségek következtében egyre nagyobb méreteket öltött a lakásínség. A város nem volt felkészülve sem a munka reményében felköltözőkre, sem az elcsatolt országrészekről beáramló tömegre, úgyhogy jobb híján gyorsan felhúzott barakkvárosokban vagy vagonokban szállásolták el az embereket. Ez persze csak ideig-óráig volt tartható, úgyhogy az állam és a főváros is belevágott a kislakásépítési programba, annak reményében, hogy megszüntetik a lassan nyomornegyedekké váló szükségtelepeket és normális otthont adnak a menekülteknek.
Az 1930-as évekre már olyan méreteket öltött a lakáshiány, hogy gyorsan kellett cselekedni, bár a nagy gazdasági világválság egy ideig gátat szabott az építkezéseknek, később pedig a II. világháború kitörése is lassította a fejlesztéseket. Budapesten a 30-as évek végén indult újra az állami és a fővárosi lakásépítési hullám, az 1938-as kislakásépítési program kifejezetten a lakbért fizetni képes munkás-, kisiparos- és kistisztviselő-családoknak szólt. A tervek szerint 3000 „olcsóbérű” kislakást építettek volna a külkerületekben, ebből 818 lakást Kőbányán, a Pongrácz út, mai Salgótarjáni utca, Csilla utca és Gyöngyike utca közötti területre.
Ahogy a többinél, a Pongráctelep építésénél is cél volt, hogy minél alacsonyabb építési költséggel hozzanak létre minél nagyobb lakható alapterületet. A legtöbb lakás lakókonyhából és hálófülkéből állt, de volt néhány kétszobás is, azonban egyikben sem volt fürdőszoba. A napi tisztálkodásra ott volt a lavór a konyhában, és hetente egyszer befizettek a közfürdőbe, ami a telep végén volt. Érdekesség, hogy a kislakásépítési program során csak a Pongrácz úti telepen épült közfürdő, ami az 1980-as években már bőven elvesztette funkcióját, hiszen az emberek a felújítások során beépítették a fürdőhelyiséget a lakásokba.
A Pongrácz út és az akkor még Tomcsányi (ma Salgótarjáni) utca közötti telken 1939-ben kezdték el az építkezést: egyszerre húsz háromemeletes lakóházat szerettek volna felhúzni. Eredetileg 1940 tavaszára tervezték a befejezést, de a háború miatti nehézkes anyagbeszerzés miatt őszre csúszott az átadás – bár napjainkhoz képest még így is sokkal kevesebbet csúsztak –, ekkor költözhettek be az első lakók. Talán meglepő, de az épületek nem lépcsőházanként kapták a számozásukat, hanem egységes rendszerben, ami a mai napig megmaradt, vagyis az 1. épületben indul a számozás, az 1-es lakással, és a 20. épületben fejeződik be, a 818-as számmal.
Az otthonokban a konyhát tervezték a legnagyobbra, a lakókonyhás lakásoknál pedig kamra helyett az ablak mellvédje előtt alakították ki a kívülről szellőző beton kamraládákat, ezeket később Hitler-kasztlinak hívta a köznyelv. Annak ellenére, hogy kifejezetten a többgyermekes családosokat várták a telepre, sokszor fordult elő, hogy nem volt elég hely, így egy-egy ágyban két-két testvér aludt.
Nemcsak a lakásokat tervezték meg gondosan, de az épületek környezetét is, így a lakók zöldövezetben pihenhettek és sétálhattak, ahol szobrok, fasorok, padok, a gyerekeknek pedig lubickolómedencék és homokozók voltak kialakítva. A kerítéssel körülvett telepen volt mozi, óvoda, iskola és különféle üzletek, úgyhogy sokszor csak a munka miatt kellett kimozdulniuk a környékről. A kerítésre pedig azért volt szükség, hogy őrizzék a lakók biztonságát, a Pongrácz út felőli főbejáratnál még kapuszolgálat is volt, este 10 után pedig csak személyivel lehetett belépni a telepre.
Felhasznált irodalom:
- Budapest székesfőváros szociális építkezései, A Tomcsányi és Pongrác-úti kislakásos telep, Tér és Forma, 1942.
- Umbrai Laura: A hatósági kislakás-építés története Budapesten (1870–1948), 2007.
