Órákat tudtunk volna eltölteni a festmények és a szobrok nézegetésével a Józsefváros mélyén lapuló műteremben, ahol már az megnyugtatott és egy egészen más univerzumba repített minket, ahogy az M. Szűcs Ilona festményeivel teli falat néztük – már-már valami különös áhítattal. Hiába sétáltunk már máskor is a József utcában, a figyelmünk mindig átsiklott a 37. szám alatti épületen, pedig ha belépünk a kapuján és Dorothyként átlépegetünk a sárga keramiton, akkor egy szobrokkal, növényekkel, festményekkel és kincsekkel teli világba érkezünk, ahol az egyik falon még egy Ferenczy Béni által „felfirkált” vázlatot is látunk.
Rengeteg izgalmas részletről lemaradunk, amikor csak átsietünk a városon, éppen ezért mondjuk mindig, hogy jó lelassulni és andalogni az utcákon vagy letérni a már bejáratott útvonalainkról, mert akkor rejtett kerteket, az épületekről figyelő fura szobrokat, Zsolnay majolikákat és mindenféle csodákat fogunk felfedezni. Ilyen a József utca 37. számú ház is, amit az ország egyik legmenőbb kőfaragója, Seenger Béla építtetett a lányának. Ma kissé romos, de a Kauser József tervezte, velencei palotákat idéző homlokzat a 19. század végén az utca egyik éke volt.
Seenger egész fiatalon vágott bele a kőfaragás mesterségébe, olyan épületeken dolgozott, mint az Operaház, az Országház, a Zeneakadémia, szállított márványt a Gresham-palotába, a Klotild-palotába, sőt még a Budavári Palota termeit is az ő bányáiban kitermelt kövekből készítették. I. Ferenc Józseftől megkapta a császári és királyi udvari kőfaragó címet, egyre több megbízást kapott, józsefvárosi műhelyében pedig megállás nélkül zajlott a munka.
Seenger halála után a terület üresen maradt, a munkások szétszéledtek, ám a maguknak műtermet kereső művészek hamar rátaláltak az elhagyott épületekre. A 20. század elején még komoly hiány volt a műtermekből, a villák építését nem mindenki engedhette meg magának, így a főiskola megvilágított, világos műtermei után a művészek gyakran dohos pincékbe kényszerültek. Ezek után nem meglepő, hogy éltek az eléjük táruló lehetőséggel, és az üres házakat szobrász- és festőműtermekké alakították.
Maróti Géza itt tervezte a velencei biennálé magyar pavilonját és Mexikóváros Nemzeti Színházának szobordíszeit, üvegfüggönyeit és mozaikjait is, nem mással, mint Róth Miksával. Maróti idejében hatalmas élet volt a műteremben, péntekenként színielőadásokkal szórakoztatták egymást a művészek. Marótin kívül Kós Károly, Beck András és Csorba Géza, Cserepes István, az 50-es években pedig Ferenczy Béni is alkotott itt.
A József utcai műteremben az 50-es években már a Martsa művész házaspár élt és alkotott,
A József utcai műteremben az 50-es években már a Martsa művész házaspár élt és alkotott,
szerény lehetőségeikhez képest ők ketten tették rendbe a romos műteremházat, melynek egyik terme M. Szűcs Ilona festőbirodalma, míg a másik Martsa István szobrászműterme lett. A háborúban megsérült épületrészt elbontották, ennek tégláiból építették a kertet átszelő ösvényt. A fákkal, növényekkel, színes virágokkal teli oázist M. Szűcs Ilona alakította ki, neki köszönhetjük a mentát, a citromfüvet, a leandert vagy épp a rózsákat, de ebben a titkos világban annyi fajta növény van, hogy lehetetlen küldetés mindet felsorolni. Az biztos, hogy a fügefa alatt mi is képesek lennénk órák hosszat olvasni vagy ejtőzni, eszünkbe is jutott erről a hangulatról Ferenczy Károly Vörös fal című festménye.
A fügefa alatt valószínűleg Ferenczy Béni is üldögélt egy József Attila- és egy Pilinszky-portré mintázása között, ugyanis amikor a szobrászok mesterét eltávolították a főiskoláról, mivel nyíltan ellenezte Mindszenty József hercegprímás kivégzését, itt kapott helyet. Az állás és műterem nélkül maradt művészt Martsa István hívta a műterembe, ami „elég nagy, ketten is elférnek benne. Egyébként is a diplomamunkáján kell dolgoznia a főiskolán, tehát kevesebbet lesz itthon, addig Béni nyugodtan dolgozhat” – olvasható a Martsa testvérek édesanyjukról írott könyvében. Időről időre felmerül a műteremház lebontása, de mivel az egyik falra anno Ferenczy Béni felrajzolta a Genius körvonalait, eddig sikerült elkerülni a szomorú véget.
A festőműteremben állva hirtelen nem is tudtuk, hová csöppentünk: egy erdélyi falu tájházába, egy régiségkereskedésbe vagy egy polgári család „gyűjteményszentélyébe”. A művész pár rajongott a népművészetért, M. Szűcs Ilona szenvedélyesen gyűjtötte a népművészeti kincseket, úgyhogy a legkülönfélébb és legszínesebb kerámiáktól kezdve az órákon, rokkákon, szuszékokon és szökrönyökön (azaz ácsolt ládákon) át a szőttesekig itt mindent megtalálunk. A terem közepén áll egy hatalmas asztal, ami Martsa Alajos fotóművész esztergomi hagyatékából származik, és ami körül olyan vendégek ültek, mint Tersánszky Józsi Jenő, Móricz Zsigmond vagy Kassák Lajos.
Ebben a józsefvárosi házban lényegében mindig csak úgy nyüzsögtek a művészek, a sorból pedig André Kertész sem maradhatott ki, akinek utolsó budapesti fotói itt készültek. Őt Martsa Balázs hívta el a József utcai kertbe, ami nem is volt annyira ismeretlen a fotóművésznek: kiderült, hogy iskolába menet mindennap elsétált előtte.
Nem gondoltuk volna, hogy egy 19. századi bérház belső udvaráról egy ennyire fontos kertbe vezet az út, ahol már az 1900-as évek elején is művészek alkottak. A Martsa Műterem és Művészkert egyáltalán nem elhagyott vagy kísértetjárta hely, itt ma is aktív élet folyik: olykor restaurátorok, festők, művészettörténészek vagy rajzfilmesek lakják be a teret, a szobrászműteremben pedig Martsa Piroska szobrászrestaurátor dolgozik. A műtermek előzetes bejelentkezéssel vagy minden évben a Kulturális Örökség Napjai alkalmából bárki számára látogatható.
