Egy modern amazon titkai – Interjú Kaptay Annamáriával, az ALPHA SC és a MARI alapítójával

We Love Budapest: Mikor fogalmazódott meg benned, hogy a divattal, a sporttal és a művészettel egyszerre szeretnél foglalkozni?

Kaptay Annamária: Nem volt egy konkrét pont, amikor ezt eldöntöttem és kimondtam, nagyon régóta jelen voltak ezek a dolgok az életemben. Mindig is kreatív voltam, festettem, zongoráztam, tervezgettem a ruhákat a fejemben. A sport valamivel később, 20 éves korom körül kúszott be a képbe, majd mindez szép lassan összeolvadt és átfolyt hivatássá. A hangsúly a lassúságon van, az első években nyilván nem éltem meg egyik dologból sem, sok idő és türelem kellett hozzá, mire kiforrta magát mindkét terület. Szörnyű ezt mondani, de nekem a Covid-járvány hozta a legnagyobb áttörést. A karanténok idején hirtelen mindenki mozgással, sporttal és kényelmes ruhákkal próbálta enyhíteni a feszültségét, én pedig pont ezeket tudtam adni az embereknek.

WLB: Magyarországon kevés olyan divattervező van, akinél kifejezetten a sportkollekció lenne előtérben. Azt mondhatom, hogy veled ez a hiányérzet szerencsére megszűnt. Miért éppen ezt választottad?

K. A.: A hiányérzet valóban a kulcsszó, azt hiszem, a márkám és az edzéseim stílusának megszületése is pontosan ebből fakad. 20 éves korom után jöttem csak rá, hogy azért nem szerettem korábban sportolni, mert nem találtam meg a megfelelő, hozzám passzoló mozgásformát. Utáltam az iskolai tesiórákat, később a konditermeket, a gépeket, a csoportos órákon a rendkívül rossz, csattogó technóra ugrándozásokat, az akkoriban elérhető jógaóratípusok pedig mind túl lassúak és unalmasak voltak nekem. A sportruhákkal ugyanez volt a problémám, a funkción kívül minden hiányzott belőlük: a gondolat, az élet, a színek és a fazonok harmóniája. Mindkét dologhoz úgy álltam hozzá, hogy ha valami nincs, akkor valakinek meg kell csinálni, és lesz. Elsősorban magamnak és magamért hoztam létre mindent, de szerencsére úgy tűnik, hogy mások hiányérzetét is kielégítem vele, nem csak a sajátomat. 

WLB: Ma már nagyon sok divattervező mozdul a környezettudatosság felé, sőt egyre több fast fashion cég is. Nálad ez hogyan nyilvánul meg?
 
K. A.: A környezettudatosság a márkám alappillére volt, és nem azért, mert „trendi” ökónak lenni. Szerintem sokunk életében eljött egy pont, amikor elkezdtünk komolyabban szorongani a világ és a környezetünk állapota miatt. Minden erőmmel törekedtem arra, hogy ne legyek még egy plusz márka, aki igazából csak szemetet termel. Az első sport-/jógakollekcióm hónapokat csúszott az eredeti tervhez képest, mert nem voltam hajlandó megalkudni az anyagokkal. Végül találtam egy olyan olasz textilgyártót, aki valóban újrahasznosítja a szemetet és környezetkímélően, etikusan állít elő magas minőségű anyagokat. Visszatérve arra a gondolatra, hogy ki miért nyúl a tudatosság és az etikusság felé, azt hiszem, itt a cél valóban szentesíti az eszközt. A hatalmas cégek nyilvánvalóan nem törődnek mással, csak az eladásokkal, de ha divatból hajlanak is a környezettudatosabb előállítások felé, akkor én boldog vagyok. (De azért továbbra is járjatok vintage boltokba, turkálókba, ruhavásárokra, cserélgessétek a gardróbotokat, és persze vásároljatok hazai tervezőktől, ha tehetitek. Ámen.)

WLB: Ruhák terén a fő profilod a sportkollekció lett, de vannak pulóvereid is, amelyek a Plant a Tree Project köré összpontosulnak. Hogy jött az ötlet?

K. A.: Eredetileg szó sem volt pulcsikról, az újrahasznosított sportkollekciómmal szerettem volna elindítani a márka életét, különösen, hogy akkor még egy magyar márka sem dobott ilyet a piacra. Az út viszont hosszabb és bonyolultabb volt, mint azt elsőre felmértem, így egyfajta mentőövként dobtam be egy könnyebben előállítható, az akkor még átmenetinek szánt „basic” kollekciót, ami one-size és uniszex, egyszerű fazonú pulcsikból állt, tehát könnyedén tudott vele mindenki azonosulni, mégis átsejlik belőle a márka hangulata és üzenete. Mivel a pamutpulcsiknál nem tudtam újrahasznosított anyagokat használni, mindenképp szerettem volna valami extrát, amivel teszünk valamit a környezetért. Itt ugrott be a Plant a Tree Project, akikkel már korábban dolgoztam együtt egy-egy jógaeseményem kapcsán. Így minden pulóvervásárlás után egy sorszámozott facsemete került elültetésre a vásárló nevében Magyarországon (Nyíradonyban, privát telkeken). A fa sorszáma pedig egyedileg rákerült az adott pulcsi vállára, így minden egyes PAT (Plant a Tree Collection) pulóver tulajdonosa pontosan tudja, hányadik elültetett facsemete az övé.

WLB: A weboldaladon kívül a 2021 novemberében nyílt üzletben érhetők el a jógaszettek, kimonók, pulóverek és fürdőruhák. Tervezel valami újítást vagy újat behozni „a kirakatba”, az eddigi ruhadarabjaid mellé?

K. A.: Épp gyártás alatt van az új fürdőruha- és bikinikollekcióm, természetesen egy kis csúszással, mint mindig… Június közepe környékén már biztosan le lehet rájuk csapni! Közben az új, egyedi grafikával ellátott, lenge kimonószettek is készülnek, és természetesen várható új sportkollekció is nyár végére. Ami pedig a legizgalmasabb: hamarosan elkészülnek a természetes gumiból gyártott MARI jógaszőnyegek is, vegán bőr vállpánttal. Azt hiszem, ez utóbbit várja már mindenki a legjobban.

WLB: Tanultad valakitől a tervezést, rajzolást, vagy pedig teljesen magadtól kezdtél bele? Ráadásul nagyon sok mindent csinálsz egyszerre. Hogy hangolod össze az edzést és a márkát?
 
K. A.: Autodidakta módon tanultam meg, sodródva a saját érzéseim után. Az egyetemen eleinte újságírást tanultam, majd a szakfordító-tolmács szakot is elvégeztem, dolgoztam reklámügynökségeknél és szabadúszó tolmácsként is. Későn érő típus vagyok, mindig is túl sok minden érdekelt, és sosem értettem, mások hogy csinálják… Hogyan választanak ki egyetlen dolgot? Volt egy olyan időszakom, amikor a klasszikus zene felé is vehettem volna az irányt (évekig zongoráztam). Néha még elgondolkodom, mennyire másak lennének a mindennapjaim és az életem, ha akkor a zeneművészet felé kanyarodom. Pár éve egyébként alapítottunk egy kis, kétszemélyes duót egy barátnőmmel (Bored Groupies néven), amivel fel is lépünk néha, amikor épp van időnk és itthon vagyunk. Nyáron lesz például egy koncertsorozatunk a Hadikban, ahol lehet majd ránk ringatózni. Néha pedig azt érzem, hogy nincs kedvem semmi máshoz, csak festeni. Erre persze egyre ritkábban van időm, pedig valószínűleg csak egy döntés és egy kis átszervezés kérdése az egész. Biztos, ami biztos, egy hete elmentem az első dobórámra is, csak hogy ne unatkozzak... Válaszolva arra, hogy hogyan hangolom össze mindezt: nagyon rosszul. Néha örülök, hogy lélegzem, bár van, hogy azt is elfelejtek.

WLB: A ruhadarabjaid közül személyes kedvenceim a jógaszettjeid, illetve a fürdőruháid. Nagyon tetszik például a tulipános printtel ellátott fürdőruha, illetve az „Erre bezzeg volt pénz” feliratú darab. Mi inspirál ezek megalkotásakor?

K. A.: Legtöbbször teljesen váratlan helyzetekben jönnek az ötletek. Az utazásaink során szerzett ingerek meglehetősen tágítják az ember tudatát. Szeretem a különböző országokban és kultúrákban megfigyelni a hétköznapi embereket, az öltözködésüket, a színeket, az épületeket, a mindennapi tárgyakat… Gyakorlatilag minden inspirál, ami körülvesz. Legutóbb Marokkóban jártam, ahol szinte beleszédültem abba a sok ingerbe, ami ért minden pillanatban, különösen, hogy odavagyok az erőteljes színekért és az izgalmas színkombinációkért.

WLB: Ha már a színeket említed, ez a kollekcióid egyik ismérve. Izgalmas várni, hogy épp milyen színnel vagy mintával jelensz meg az újabb kollekcióid során. Sokan nem is nagyon mernek felvenni színeket, és csak feketébe vagy natúr színekbe szeretnek öltözködni. Te mit gondolsz erről? 

K. A.: Mindig is odavoltam a színekért, már gyerekkoromban elvarázsolt egy-egy érdekesebb színkombináció. Érdekesnek találom, hogy mennyien elmondják szinte szóról szóra ugyanazt, amikor vásárolnak nálam, hogy: „Amúgy én sosem szerettem magamon a színeket, minden ruhám fekete, de ezt megveszem, ez tetszik.” Ez mindig nagyon jó érzéssel tölt el, szeretem kiszínezni az embereket.

WLB: Úgy gondolom, hogy egészen egyedülálló és kreatív módon szólítod meg az embereket, legalábbis azzal mindenképpen, hogy extrém helyszíneken veszed fel az edzős videóidat. Neked ezek miért fontosak, mit szeretsz ebben?

K. A.: Már az online óráim előtt is mindig kerestem az izgalmasabb helyszíneket az edzésekhez. Soha nem szerettem a lelketlen edzőtermeket, számomra épp olyan fontos része a testi-lelki feltöltődésnek a minket körülölelő, esztétikus és megnyugtató miliő, mint a mozdulatsorok harmóniája vagy éppen a mozgássorhoz tökéletesen passzoló zene. A táboroknál, elvonulásoknál is mindig elsődleges szempont a helyszín, amit sokszor hetekig kutatok. A természet közelsége itt elsődleges szempont, de az ember alkotta terek harmóniája is fontos, így soha nem szerveznék tábort például egy közepesen unalmasan berendezett térbe, hiszen akkor mi értelme egyáltalán energiát pazarolnunk arra, hogy elinduljunk otthonról? Szeretem nézni és átélni, ahogy az emberek évről évre elámulnak a gyönyörűségtől, amikor megérkezünk egy-egy különleges helyszínre. A videóknál ugyanezt a kellemes érzést szeretném visszaadni: ha az ember otthon, a lakásában laptopról csinálja az adott jógát, legalább közben a finoman hullámzó tengert vagy a vörösen izzó naplementét nézze mögöttem, ne egy lelketlen szobát fehér falakkal.  

WLB: Azt tapasztaltam, hogy a jógát/sportot inkább fizikai oldalról közelíted meg és hirdeted. Hogy állsz a spiritualitáshoz, mennyire tartod fontosnak a meditációt?

K. A.: Először is kettéválasztanám a spiritualitást és a meditációt. Szerintem a meditáció egyáltalán nem egyenlő azzal, hogy valaki miben hisz, vagy hogy törökülésben ül-e, csukott szemmel, némán. Én például azt hívom meditatív állapotnak, amikor az agyam teljesen kikapcsol és minden hétköznapi stresszt, gondot és cikázó gondolatot elenged, és egyetlenegy dologra összpontosít. Ez egyszerre nagyon pihentető és felszabadító érzés, ami után szinte újratöltődnek az ember sejtjei energiával. Számomra ilyen állapotot idéz elő például a balett vagy a zongorázás, de egy-egy jól és jókor eltalált és összerakott jógamozdulatsor is (mozgó meditáció). Spirituálisnak ugyanakkor egyáltalán nem mondanám magam, bár néha szeretnék az lenni, mert sok mindent könnyebb lenne elfogadnom és főleg feldolgoznom. Ha ez valakiből természetesen árad (ami manapság elég ritka, sok az izzadságszagú divatspiri), attól elfogadom és befogadom, sőt, néha iszonyatosan jól is tud esni egy-egy vezetett meditáció vagy légzőgyakorlat. Tőlem azonban egyáltalán nem lenne hiteles, ha ilyen órákat kezdenék tartani. Nekem személy szerint sokkal felszabadítóbb érzés felfutni a Mont Blanc-ra vagy átküzdeni magam egy fizikailag megterhelőbb mozdulatsoron. Ezt a fajta dinamikus jógát tudom (remélem) őszintén átadni, és ebben tudok motiválni is másokat. Ugyanakkor például van olyan spirituális barátnőm, akivel együtt is szoktunk táborokat, elvonulásokat tartani, ahol az ő vezetett meditációi tökéletesen kiegészítik az én intenzívebb óráimat.

WLB: A social media-tartalmaidon látszik az átgondoltság és a jó marketing. A megjelenés pedig nemcsak ott fontos, hanem a való életben is. Hogyan fognád meg a megjelenést, mondjuk, egy nő esetében a divat és a sport oldaláról?
 
K. A.: Átgondoltnak nem mondanám a socialoldalaimat, de talán önazonosnak igen, legalábbis remélem. Erről a kérdésről egyébként egy gyerekkori fotóm ugrott be, ahol egy általános iskolai ünnepségen mindenki fekete szoknyában, fehér blúzban, fehér harisnyában és fekete lakkcipőben van a képen, én pedig tetőtől talpig egy citromsárga, barackmintás szettben. Nyilván mindenki kicsúfolt és kinevetett, pedig nagyon kis pofásan néztem ki, és nem is emlékszem olyan pillanatra, amikor zavart vagy elbizonytalanított volna, hogy ők nem értik. Mindig is máshogy öltözködtem, mint a többiek, de valahogy már 10 évesen is azt éreztem, hogy nem én vagyok a fura, hanem ők nem értenek hozzá eléggé. Persze más dolog 25 évvel ezelőtt gyerekként/tiniként furán öltözködni Miskolcon, és más felnőttként Budán, egy olyan közegben, amit én generálok magam köré, még ha nem is teljesen tudatosan. Ma már nem kicsúfolnak, hanem azt mondják: „de jó neked, hogy te mersz ilyeneket felvenni”, meg hogy „neked minden jól áll, én ezt nem merném felvenni”. Persze a márkám óta már próbálok olyan dolgokat kreálni, amiket mások is fel mernek venni, miközben mégsem fekete szoknyát tervezek fehér blúzzal.
 
Biztos vagyok benne, hogy ez neveltetés kérdése is, hiszen valószínűleg ha nem azt mondják gyerekkoromban a szüleim, hogy „persze, vedd fel, kislányom, te mindenhogy gyönyörű vagy”, akkor nyilván nem alakult volna ki az a fajta egészséges önbizalmam, aminek köszönhetően anno lecsapódtak rólam az iskolatársaim csúfolódásai, vagy amivel ma is (túl)élek. Nagy kerülővel megérkeztem a válaszig: szerintem teljesen mindegy, mit veszünk fel, a lényeg az, hogy szeressük magunkat abban, amiben vagyunk. Ha magabiztosan viseljük azt, ami nekünk tetszik, és nem azt, amit mások elvárnak tőlünk, akkor baj nem lehet.

WLB: A megjelenésed energiát, pörgést és életigenlést áraszt. Te hogy vélekedsz, mi a titka egy „modern amazonnak”, amit a márkád is hirdet?
 
K. A.: Az első, ami eszembe jut erről, az egyértelműen a szabadság. Nem tudok elképzelni egy lekorlátozott amazont, és nem is tudom eltűrni, ha egy nőt (vagy egy férfit) lekorlátoznak akár párkapcsolatban, akár a munkahelyén vagy a családjában. Előbbit én is átéltem, nem is egyszer. Visszagondolva nevetségesnek tartom, hogy erős, független és – ahogy fogalmaztál – életigenlő nőként hagytam magam elnyomni. Nagyon hosszan belemehetnék itt a magyar férfiak magas átlagának (ezt nagyon óvatosan mondom) önbizalomhiányból burjánzó elnyomó és korlátozó magatartásába a nők felé, de nem teszem, mert nem ez volt a kérdés. Egyszerűen fogalmazva: egy nőnek szabadnak kell lennie, és kész, mert csak akkor tud kiteljesedni, akkor tud szép és boldog lenni, akkor tud igazán élni, szárnyalni, alkotni, szeretni. Ehhez pedig egy olyan társ kell (és nem feltétlenül szerelmi, lehet akár egy erős baráti/testvéri/szülői kötelék), aki támogatja őt ebben a szárnyalásban. Bármennyire erősek és szabadok is vagyunk, szerintem teljesen egyedül nem vagyunk képesek semmire. Éppen ezért vagyok nagyon hálás azokért az emberekért, akik engem is nap mint nap motiválnak, felemelnek, előrevisznek, támogatnak, és nem visszarántanak a sárba. Biztosan tudom, hogy a társam, egy-két legközelebbi barátom és a családom, tehát egy erős támogató közeg megléte nélkül ma nem lennék ott, ahol.