Csajkovszkij első balettműve, A hattyúk tava felkérésre készült. Vlagyimir Begicsev, a Moszkvai Nagyszínház akkori igazgatója 1875-ben kereste meg a munkával az akkor már népszerű orosz zeneszerzőt. Bár Csajkovszkij számára a balett akkor még teljességgel ismeretlen műfajnak számított, a feladatot elvállalta, és 1876 tavaszára el is készült a mű zenei részével. A szövegkönyvet maga Begicsev írta Vaszilij Gelcerrel, a színház egyik fiatal, feltörekvő táncosával közösen, a történeti alapot pedig egy régi orosz népmese kínálta a számukra. Ezt pedig a zeneszerző is figyelembe vette a komponáláskor, így a mű nem maradt érintetlenül az orosz népzenétől sem.
A nagy csinnadrattával beharangozott és éppen ezért felfokozottan várt bemutatóra 1877. március 4-én került sor a Moszkvai Nagyszínházban. Az előadás azonban óriásit bukott, maga Csajkovszkij sem volt elégedett azzal, amit látott – ennek ellenére a mű ebben a formában 7 évig színpadon maradt. Az utókor szakmai értékelése szerint a darab első verziója azért nem aratott nagy sikert, mert Julius Reisinger koreográfiája nem tudta ugyanazt a zsenialitást megcsillantani, mint ami Csajkovszkijnak sikerült a zenében.
De azért arra az előadásra sem kellett sokat várni, ami aztán egy csapásra híressé tette a darabot világszerte. 16 évvel később a kísérletezésre felettébb hajlamos francia koreográfus, Marius Petipa, és az orosz táncos, Lev Ivanov készített a darabhoz teljesen új koreográfiát. Ez pedig annyira jól sikerült, annyira harmonikusan illeszkedett Csajkovszkij zenéjéhez, hogy azóta ez a koreográfia adja az alapot majdnem az összes A hattyúk tava előadáshoz. 127 éve, mind a mai napig! Amikor újszerűen nyúlnak a darabhoz, akkor is mély tisztelet övezi Petipa munkáját, abból valamit mindig felhasználnak. A mű magyarországi ősbemutatója 1951-ben volt, de további híres előadások készültek még 1977-ben és 2015-ben is.
A világhíressé vált új koreográfia elkészültét Csajkovszkij már nem érte meg, így nem láthatta a darabot a teljes pompájában. A zeneszerző 1893 novemberében – máig tisztázatlan körülmények között – meghalt. Tiszteletére 1894 februárjában gyászszertartást celebráltak, ahol bemutatták a félkész művet, majd egy évvel később, 1895 februárjában megtartották az ősbemutatót is a szentpétervári Mariinszkij Színházban. Természetesen átütő sikert aratott, és innentől kezdve beszélhetünk A hattyúk tava világméretű diadalmenetéről is. Érdekesség, hogy azokban az időkben a koreográfiákat még nem jegyezték le, nem rögzítették sehogy, hanem gyakorlatban adták át egymásnak a táncosok, így az előadásról előadásra változhatott. Ez volt az első olyan koreográfia, amit már le is jegyeztek, így az eredeti tánclépésekről egészen pontos leírás született – ami jelenleg a Harvard Egyetem könyvtárában tekinthető meg.
A hattyúk tava története elég egyszerű: az ifjú herceg, aki már nősülne, egy vadászat során összetalálkozik Odette-tel, akit testvéreivel együtt átok sújt: napközben hattyúként kell élnie egészen addig, amíg rá nem talál az igaz szerelem. Az Odette-be beleszerető herceg az udvari bálon, ahol a menyasszonyát választanák ki, mindenkit elutasít, mert ő Odette-re vár. Aki helyett azonban megjelenik az őt elátkozó gonosz varázsló, aki magával hozza a lányát, Odiliát, a fekete hattyút. Odilia magára ölti Odette külsejét, félrevezetve ezzel a herceget, aki szerelmet is esküszik neki. Később rájön az átverésre, és a tóhoz siet, hogy ott megvallja Odette-nek szörnyű nagy tévedését. A gonosz varázsló azonban el akarja őket pusztítani, ám a herceg győzedelmeskedik felette, és ez az átkot is megtöri, Odette és testvérei ismét emberi alakot ölthetnek éjjel és nappal. Ez pedig a szerelmesek számára is a happy endet jelenti.
A hattyúk tavát különösen érdekessé és izgalmassá teszi az a komoly kihívás, amit a vezető táncosra ró. Ennek pedig van egy technikai meg egy lelki oldala. Az előbbi az, hogy a hattyútáncok nehéz koreográfiák, ám ami fizikailag különösen megterhelő, az a második felvonásban a fekete hattyú tánca, amin belül van egy 32 fouetté en tournant (egy lábon végzett, egy lábra érkező) forgás. Ez manapság is soknak számít, de micsoda kihívás lehetett az 1800-as évek második felében! Meg is mutatjuk, mi az a fouetté en tournant, amiből 32-őt kell egymás után elképzelni, de nemcsak úgy magában, hanem egy hosszabb szólótánc részeként.
A lelki terhet pedig az jelentheti a főszereplőnek, hogy a két hattyú – a fekete és a fehér – szerepét ugyanaz a színész játssza, vagyis mélyen át kell élnie és be kell mutatnia egy személyiség sötét és világos oldalát is. Ez pedig komoly teher, mint arra rávilágított 2010-es, Fekete hattyú című filmjében Darren Aronofsky is. A főszereplő, Natalie Portman, úgy készült fel a filmre, mint egy balerina: heti hat nap, napi öt órában, hajnali fél hatos kezdéssel trenírozta magát.
A hattyúk tavának ugyan nagyrészt a Petipa-koreográfiát tiszteletben tartó feldolgozásai születnek, ám épp ilyen híresek (vagy hírhedtek) az attól eltérő változatok is. Az egyik ilyen Sir Matthew Bourne angol mester 1996-os verziója. Ő a történetet a jelenbe helyezte át. A herceg a brit uralkodói család tagja, aki a hattyúba nem úgy szeret bele, mint nőbe, hanem mint a minden kötöttségtől mentes szabadság szimbólumába. Ebben a verzióban a hattyút egy férfi alakítja.
2014-ben Norvégiában mutatták be a svéd Alexander Ekman szürreális verzióját, ami nemcsak a történeten módosított, hanem a zenén is, sőt a táncosok mellett prózai színészek és operaénekesek is a színpadra léptek. Végül, de nem utolsósorban mindenképpen említést érdemel a csak férfiakból álló Les Ballets Trockadero de Monte Carlo társulat értelmezése, akik zseniálisan technikás tánctudással állították színpadra a mű fékezhetetlen humorú paródiáját. Ám akárhogy nézzük is: A hattyúk tava eredeti formájában, teljesen átértelmezve és parodizálva is a legélvezetesebb balettek egyike.
