Ha egészen röviden szeretnénk összefoglalni, hogy mivel foglalkozik a Néprajzi Múzeum gyűjteménye, akkor annyit mondanánk, hogy velünk, vagyis a világ minden táján megtalálható, nagyon speciális kultúrákba ágyazott mindennapi emberrel és azokkal az élettel és történetekkel teli tárgyakkal, amelyeket használunk. Kiállításaik segítségével általános és kultúraspecifikus jelenségeket is megismerhetünk, ezáltal pedig ahhoz is közelebb kerülhetünk, hogy kik is vagyunk mi. Ennek megnyitása óta számtalan példáját adta, a Kerámiatérben, a Zoom kiállításban vagy a Székátiratok című tárlaton is a legalapvetőbb napi szokásaink, aktivitásaink kerültek teljesen új fénybe.
Nincs ez másképp most sem,
valószínű, hogy a Bekötik a fejét című tárlat megtekintése után másképp fogjuk felvenni a téli hideg ellen védő sapkánkat, mint amikor elindultunk a múzeumba.
valószínű, hogy a Bekötik a fejét című tárlat megtekintése után másképp fogjuk felvenni a téli hideg ellen védő sapkánkat, mint amikor elindultunk a múzeumba.
A tárlatnak szomorú aktualitást adnak az iráni fejkendőtüntetések, ahol a hagyományos ruhadarabtól való megszabadulás a nők szabadságért való küzdelmének szimbóluma lett. Nem véletlenül esett a választás erre a témára, hiszen a kiállítás kurátora, Szarvas Zsuzsa éppen a tüntetések kezdetén járt Iránban, így személyes élményekkel is kötődik a fontos társadalmi ügyhöz.
A tárlat a múzeum Méta terében kapott otthont, a kiállításra csak néhány tárgyat emeltek be a gyűjteményből, a hangsúly elsősorban azon a mintegy száz fotón van, amely az európai, a zsidó és az iszlám kultúrába tartozó nők fejkendőviselési szokásait mutatja be. A mozgalmas installáció az irodalom és a kortárs művészetek felé is nyitott, megjelenik benne Weöres Sándor verse, valamint Oberfrank Luca videoinstallációja is. A jövőben, a következő Blutusz-tárlatok alkalmával is szeretnék ezt a szélesebb spektrumot megtartani.
A különböző fejfedők viselése szinte egyidős az emberiséggel, a kendő már a mezopotámiaiakat is védte az időjárás viszontagságaitól. A különleges ruhadarab a legkülönbözőbb kultúrákban feltűnik, sokszor teljesen hasonló jelentéssel: kifejezhet egy adott kulturális, vallási közösséghez való tartozást, lehet életkorjelző, egyéni vagy társadalmi státuszt azonosító szerepe is.
A kis alapterületű, de annál elgondolkodtatóbb kiállítás egyre változó fotóin mosolygó és komoly nőket látunk, olyan hétköznapi arcokat, akik akár mi is lehetnénk. Visszaköszönnek a hagyományos paraszti társadalmak templomba járó ünnepi viseletei, a fejkendős falusi nénik, akikről a kiállításnak köszönhetően már sejtjük, hogy valamit jelezni szerettek volna ruhájuk sötét színével. Közben pedig arra is fény derül, hogy mikor viselték a pártát, vagy miért mondjuk a házasságot kötő nőkre, hogy bekötik a fejüket.
Ezt a nem is olyan régen még a vidéki mindennapok részét képező, szigorú rendszert látva egyből nyitottabban, érzékenyebben szemléljük a más kultúrákban élő asszonyok fotóit is, a parókás és a főkötős zsidó nőkről készült képeket vagy a hajukat színes hidzsábbal elfedő muszlim lányokat és asszonyokat, de megtudjuk azt is, mi a különbség a csador és a burka között.
A tárlat semmiféle megoldást vagy interpretációt nem akar a szánkba rágni, de segít abban, hogy feltárjuk saját múltunkat, érzékenyebbé váljunk és felismerjük magunkat a tőlünk távol élőkben is. Ezáltal pedig könnyebben megérthetjük és elfogadhatjuk azokat, akik önként, a közösségük iránti elkötelezettségből vállalják a hagyományoknak való megfelelést, és azokat is, akik menekülnének a meglévő, szűk keretek közül.
