Tichy Gyula mindössze 41 éves volt, amikor 1920-ban, a veleszületett és életének négy évtizede során többször kiújult tüdőbetegsége elvitte. Az Osztrák–Magyar Monarchia területén, Rimaszombaton (ma Szlovákia) született 1879-ben, és amikor elhunyt, Rozsnyó, ahol utazásokkal teli élete egy jelentős részét töltötte, már a csehszlovák állam részét képezte. Magyarországhoz és Budapesthez azonban végig szoros és élénk kapcsolat fűzte. Már csak azért is, mert a KÉVE, vagyis a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Egyesülete lelkes és aktív tagja volt, a szervezet kiállításain rendszeresen megjelent műveivel, sőt az eseménysorozat több plakátját is Tichy Gyula tervezte.
Tichy Gyulát – aki a magyar grafikusművészet egyik legfontosabb alakja – és művészetét mind a szakma, mind a közönség az utóbbi években kezdte el felfedezni. Két évvel ezelőtt, amikor a művész halálának századik évfordulója volt, mintegy ötven rajzzal gazdagodott a múzeumi Tichy-kollekció, ez pedig kellő alkalmat jelentett arra, hogy e különleges életmű eddigi legteljesebb kiállítását megszervezzék. A november végén a Magyar Nemzeti Galéria első emeletén megnyitott tárlat jövő év március 5-ig tart nyitva, és már csak azért is érdemes megtekinteni, mert Tichy Gyula világa kimondottan egyedi és különleges.
Először is ott van Tichy élénk érdeklődése a természettudományok, elsősorban a fizika és a csillagászat iránt, de ugyanilyen figyelemmel volt a technikai újdonságok iránt – gépészmérnöknek tanult –, valamint kedvelte az ekkor még gyerekcipőben járó tudományos-fantasztikus irodalmat is. Maga Tichy is írt egy – sosem befejezett – regényt, A Mars rabja címmel. Élete utolsó 5-6 évében már elsősorban ezzel, valamint Önéletrajzi szótár című memoárján dolgozott, melynek érdekességét az adja, hogy nem kronológiai sorrendben veszi sorra életének eseményeit, hanem az ábécé szerint sorba rendezett szavak mentén.
A Magyar Képzőművészeti Egyetem elődjében, a Mintarajziskolában tanult, ahol Székely Bertalan volt az egyik mestere. Később Münchenben, Hollósy Simonnál képezte magát tovább, majd a nagybányai festőiskolában – járt Gödöllőn is, de az csalódást okozott számára –, hogy aztán Velencébe és Dalmáciába menjen tanulmányútra. A Fasori Evangélikus Gimnázium, majd a rozsnyói evangélikus gimnázium rajztanára volt, miközben szüntelenül alkotott. Festett, rajzolt, akvarelleket, linóleummetszeteket, rézkarcokat és temperaképeket készített. Művészetére Albrecht Dürer gyakorolta a legnagyobb hatást – elsősorban a Szépművészeti Múzeumban található, Melankólia I. című metszetével –, valamint Zichy Mihály meg az angol és a bécsi szecesszió mesterei, mint például Aubrey Beardsley, Walter Crane és Gustav Klimt.
Mint általában a szimbolista művészek világa, Tichy Gyuláé is minimum különös. A realitás megragadásának képességét másnál érdemes keresni, nem nála. Tichy ugyanis szürreális, gyakran elvont, időnként bizarr és szinte mindig költői. Na és persze lenyűgöző, mert ha nem is mindig egyértelműek a szimbolista művész képei, a finom vonalak, az ábrázolt jelenetek, a hangulatok, az érzékiség – szinte mindig látni a képein valahol egy meztelen nőt, egy aktot –, és a már említett alapvető különösség mélyen megragadja a szemlélő figyelmét és fantáziáját.
Tichy festette a valóságot is, a rozsnyói utcákat, a piacot, az embereket, ám nem ez volt rá jellemző, hanem inkább a filozofikus-költői ábrázolásmód, ami fokozatosan tolódott a tudományos-fantasztikusság, az utópisztikusság és antiutópisztikusság irányába. Ez utóbbi művei részben sötétek és borúlátók, sőt van egészen horrorisztikus is köztük, a többi viszont – melyek például magyar hősök (tudósok, politikusok és művészek, mint Széchenyi István, Benyovszky Móric és Petőfi Sándor) első világháborús fiktív kalandjait mutatják be – szellemes és pozitív. Hell Miksa csillagász, matematikus és fizikus például egy fagyasztótorpedóval szorítja sarokba az egyik képen az angol cirkálókat.
De megjelentek műveiben más, nagyobb volumenű, égetőbb és emberközelibb problémák, a korszak modern eszméi és aktuális kérdései is (például a nők szerepe, a város és a vidék ellentéte, a technikai fejlődés), melyek mindig allegorikus formában idéződtek meg. Bár Tichy mindössze 41 évet élt, műveivel mindig a világ jobbítására törekedett, egy békésebb és harmonikusabb életre. Az élete utolsó éveiben kitört első világháború épp ezért rendkívül elkomorította, és bár megérte a harcok végét, a hazájától elszakították, az ismét kiújult betegségéből pedig nem gyógyult fel többé. Egy szép nyári napon ment el, a rozsnyói temetőben álló síremlékét a munkásságát tovább gondozó öccse, a festőművész Kálmán tervezte meg.
