Őszintén szólva a rendező bemutatkozó mozija, az itthon készült A legjobb dolgokon bőgni kell nekem nem tetszett. Tipikusan az a film volt, aminek tetszett ugyan az alapfelállása, de aztán végig vártam valamit – ami nem jött. Óriási hiányérzettel jöttem ki a moziból. Ezt két dolog miatt említem. Az egyik, hogy ha az ember egymás után nézi meg a két filmet, talán eszébe sem jut, hogy ugyanaz a személy a rendezőjük, annyira más karakterűek. A másik pedig, hogy a hiány itt is felbukkan, csak egészen másképp, pozitív előjellel, talán mert a film része, dramaturgiai eszköz, nem pedig egy utólagos nézői érzés.
A Hétköznapi kudarcokban három nő egy napját követjük.
A Hétköznapi kudarcokban három nő egy napját követjük.
Semmi közük egymáshoz, nem ismerik egymást, nem is egy életkorban vannak, és még a közegük sem egészen ugyanaz. Vannak ugyan a három történetben pillanatnyi keresztpontok, de nem fonódnak egybe. A nemrég megözvegyült, jómódban élő, 60 fölötti(nek tűnő) Hana egy modern multinál dolgozik vezető pozícióban, ám egy nap nyugdíjba küldik, és így végképp egyedül marad, mert a családjával csak a neten keresztül tartja a kapcsolatot. Kap viszont tőlük egy robotkutyát, amivel megpróbál – ha nem is összebarátkozni, de – kezdeni valamit.
A középosztálybeli Tereza még csak tinédzser, ráadásul problémás, akivel alig akar valaki barátkozni. Édesanyja hiába szervez neki csilivili szülinapi partit, alig akar elmenni rá bárki is. A harmincas Silva átlagos családban él, mondhatnánk, ám leszbikus kapcsolatban neveli fiúgyermekét. A problémát persze nem ez okozza az életében, hanem a gyerek, akinek csak nehézségek árán képes kezelni a viselkedését. De talán az egész élete kilátástalansága az, amit a gyerekre vetít. Egy nap, otthagyva a kisfiút egy játszóházban, lelép, hogy kicsit szabad legyen. E három sorsot pedig az fogja össze, hogy miközben a problémáikkal küzdenek, a háttérben ugyanaz zajlik: különös, vészjósló és egyre nyugtalanítóbb események történnek.
Először csak a felhők lesznek furán sötétek, majd szikrázni kezdenek a vezetékek. A szülinapi partin a díszítőszalag önmagától kigyullad. Tompa morajlás hallatszik, majd robbanásszerű hangok, végül megmozdul a föld is. Ezek persze nem egyszerre, de egyetlen napon történnek. Hőseink mindegyik különös jelenség hatására megállnak egy pillanatra, pattanásig feszülten figyelnek, mint a megijesztett állatok, majd visszasüllyednek a kisszerű problémáikba. Mintha mi sem történt volna. Ahogy ők, úgy mi sem tudjuk, mi történik. Sejtéseink vannak ugyan, de nem tudjuk meg a valódi és pontos okot. Ez a nem tudás, az említett hiány(os tudás) a filmet végig leginkább meghatározó feszültség fő forrása.
Hiába akad feloldás is a filmben – azért nem teljes, csak részleges –, a nyugtalanító érzés nem marad a moziban, hanem velünk tart az utcára meg aztán haza is. A Hétköznapi kudarcok nem kínál megoldást, mindössze megmutat, azt viszont szinte kézzelfoghatóan, átélhető módon. Nesztek, ez vár ránk, mondja a film és rendezője, a végjáték valahogy így fog elkezdődni. Hogy mit teszel majd akkor, az teljesen rajtad áll. Mint ahogy az is, hogy most mit gondolsz erről az egészről, az életről, a világról, magadról és a problémáidról. Meg a világméretű problémákról. Gondolkozz, beszélgess, cselekedj! A magad meg mindenki más érdekében is. Nem kéne kudarcot vallani, különben mi végre volt akkor ez az egész?!
Hétköznapi kudarcok
