„Nem elég hosszú az élet ahhoz, hogy túl sokáig haragudjunk egymásra” – Kovács Patrícia-interjú

Nemcsak a színésznő talpig fekete, de a kutya is, aki vele tart, ő Janka, aki hajlott kora ellenére – tizennégy év körüli lehet – egész jó bőrben van. A lassú mozgású eb és a színésznő, akiből árad a vitalitás, mintha egy mesekönyvből léptek volna elő. Csak hát ez a valóság, úgyhogy beszélgetünk, természetesen színházról, szerepekről, a kezdetekről, szociális érzékenységről, tapasztalatokról, de először is Jankáról.


We Love Budapest: Szokatlan neve van a kutyádnak…

Kovács Patrícia: Tizenkét évvel ezelőtt a főpróba hetében jártunk a Pestiben a Túl a Maszat-hegyen című Varró Dániel-könyvből készült darabbal, amikor hozzánk került. Elég rossz körülmények közül érkezett, és mivel Maszat Jankát, akit játszottam, szintén a maszatosban találták, ezért találó volt neki is a Janka név. 

WLB: Idén visszatértél a Vígszínházba, ami hazatérésnek tűnik, mintha révbe értél volna. Felértél egy fennsíkra, se le, se fel nem kell már menni, csak egyenesen előre. A helyeden érzed most magad?

K. P.: Igen. De már akkor, amikor elmentem, tudtam, hogy egyszer még ide visszatérek. Ez nem volt kérdés. Annyira szerettem itt lenni, hogy ha rajtam múlik, soha az életben nem megyek el innen. Már gyerekként is rajongtam a Vígszínházért, sokat ültem a kakasülőn, néztem az akkori darabokat. A visszatérés adott egy megnyugtató hazatérésélményt. Itt nekem minden nagyon ismerős és otthonos. Ez a közegem. Amit nagyon szerettem a Vígszínházban, az minden megmaradt, de közben jöttek újak is, fiatal alkotók, színészek és rendezők, akiket most, ebben az évben kezdek megismerni. Nagyon izgalmas időszak ez, amikor minden itt van, amit ismerek és szeretek, ráadásul új energiákkal frissülve. Hasonlóan lelkesnek érzem magam, mint amikor a Színművészeti után Egerbe szerződtem. A Vígben izgalmas munka folyik, megtartva a klasszikus népszínházi hagyományokat, de igazi 21. századi bátorsággal, akarattal és kísérletezéssel.

WLB: A Vígszínház új bemutatójában, a Bodó Viktor rendezte A kastélyban két szerepben láthatunk. Mindig előszeretettel osztottak rád vonzó női karaktereket, ez a két mostani viszont pont nem ilyen: az egyik egy kissé félkegyelmű, tenyeres-talpas, fura és csúnya lány, a másik pedig egy úrinő karikatúrája, egy szándékosan túlrajzolt figura. Jó érzés, amikor nem a vonzó nőt kell játszanod?

K. P.: Amikor visszatértem a Vígszínházba, akkor tulajdonképpen egy nagyon jól működő szabadúszói létet adtam fel. Játszom még a repertoáron lévő külsős darabokban, de most csak ide akarok koncentrálni. Elsősorban azért adtam fel a szabadúszást, mert hiányoztak a kockázatvállalások és eltűntek az életemből a klasszikus írók, illetve a szélsőségesebb kortárs szerzők darabjai. Sok ún. szépnő-szerep talált meg, találtam bennük boldogságot, de talán picit több volt belőlük a kelleténél. És kezdtem azt érezni, hogy ismétlem magam.
 
Egy ideje tele vagyok lelkesedéssel, egyszerűen harapni tudnék. Lehet, hogy most értem be. Talán izgalmasabb is vagyok, mint amilyen 20-30 évesen voltam. Kinyíltam 40 fölött. Nem akarom bizonyítani se magamnak, se másnak, hogy alkalmas vagyok erre a pályára. Elmúltak a parák, a görcsök, a megfelelési kényszerek. Most könnyedén és gátlások nélkül tudok az alkotásokban részt venni. 

WLB: A nagyközönség a Szerelemtől sújtva című filmből ismer. Az egy, a megszokottól nagyon eltérő, kísérletező, mégis közönségfilm volt, és hasonló kalandra csábít – csak a színházban – a már említett Bodó-darab, illetve október 22-én lesz még egy bemutatód a Pesti Színházban, az Inkognitó című darab, ami szintén nem egyszerű menet. Vonzanak a maguk módján szórakoztató, mégsem hétköznapi, hanem inkább különös, a nézőt és a színészt egyszerre próbára tévő darabok?

K. P.: Az utóbbi időben meditáltam arra is, hogy az ilyen jellegű munkák találjanak meg. A meditálás egyébként is része lett az életemnek. Az Inkognitóban rengeteg szerep van, amit négy színész játszik el. Mindannyiunknak nagy kihívás, és van köztük olyan, ami teljesen szokatlan tőlem. A darab abból indul ki, hogy amikor Albert Einstein meghalt a kórházban, az agyát a kórboncnok ellopta, majd az egész élete ráment arra, hogy bebizonyítsa, a zseniknek más az agyuk. Az Inkognitó körülbelül 70 évet ölel fel, állandóan ugrál az időben, flashbackek törik meg a darab jelenidei jeleneteit. Az agyról szól, meg a zsenialitásról, az elmebetegségről, a pszichológiáról és az emlékezetről. Meg arról, hogy mennyire befolyásolnak az érzelmeink, amiket közben felülír az agyunk. Van egy ilyen mondatom benne, hogy: „Az agy egy történetmesélő gép, és nagyon ügyes abban, hogy jól átverjen minket.”

WLB: A dzsungel könyve egy régóta futó darab, amiben most megkaptad Bagira szerepét. A régi szereplők már félszavakból is megértik egymást, egy hosszú idő óta jól működő rendszerbe lépsz be. Ez ilyenkor előnyt vagy hátrányt jelent?

K. P.: Magam kifejezetten szeretek beugrani. Elég sokszor volt szerencsém, szeretem azt az adrenalinlöketet, amit ilyenkor kapok. És szerencsére kaptunk rá egy hetet, dupla próbákkal. Örülök, mert a törzs végül befogadott. De nemcsak én vettem át szerepet, hanem összesen tíz új ember érkezett, köztük táncosok, főiskolások, Stohl András, Medveczky Balázs, Ötvös András és Brasch Bence. Hegedűs D. Géza, a darab rendezője azt mondta: ne másoljuk a régi alakításokat, hanem húzzuk magunkra a szerepet. Így mi – köztük én is – hozunk be új, más, friss dolgokat, és csodálatos látni, ahogy a régiek befogadtak minket, és ezáltal ők is átalakultak. Hiszen ez egy csapatjáték. 

WLB: Engem kicsit meglepett, amikor olvastam, hogy énekelni fogsz, bár később olvastam a szakmai életrajzodban, hogy már középiskolás korodban felléptél az Operettszínházban. Ezek szerint ez akkor csak nekem újdonság?

K. P.: Ott kezdtem, mint gyerekszínész. Az énekes darabokhoz később is volt közöm. Egerben sokat énekeltem, a Szegedi Szabadtérin is volt lehetőségem. Nem vagyok musicalénekes, vannak hangbéli korlátaim, de A dzsungel könyvét eleve prózai színészekre írták. 
 

WLB: Ha már szóba került a gyerekkorod. Már akkor tudtad, ha nagy leszel, színész leszel? Soha nem jutott az eszedbe valami más?
 
K. P.: Amióta csak az eszemet tudom, mindig színész akartam lenni. Pedig a családban nincs hagyománya, inkább velem teremtődött meg, utánam az öcsém, Ádám is Színművészetit végzett. Az első ilyen jellegű élményem az volt, amikor az óvodában egy március 15-i ünnepélyen teljes átélésben ordítottam, hogy „a rabok istenére esküszünk, magyarok tovább nem leszünk”. A szülők kuncogtak, de én ebből semmit nem érzékeltem, teljes átéléssel, megingathatatlanul toltam tovább a verset.

Aztán az általános iskolában (a Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskola a Marczibányi téren) nehezen találtam a helyemet, mert szigorú, komolyzenei fókuszú iskola volt. Amikor az osztálytársaim már zongoraversenyeket játszottak, akkor én még mindig csak a Für Elise-t pötyögtem. Viszont állandóan engem küldtek kerületi meg budapesti vers- és prózamondó versenyekere, és szép helyezéseket hoztam el.
 
Nem volt kérdés soha, hogy színész leszek-e. Mindig azt gondoltam, hogy a sulit ki kell bírni, a lényeg ennyi, az meg teljesen mindegy, milyen tanuló vagyok. Csak egy érettségi kellett, hogy aztán mehessek a Színművészetire. Ma már azért másképp csinálnám.

WLB: Csoda, hogy aztán később leérettségiztél. Középiskolába hova jártál?

K. P.: Az első hatosztályos iskolába jártam, ahova az általános iskola hatodik osztálya után mentem. De akkoriban már egymást érték a színházi meg aztán a filmes feladatok is, egy idő után túl sok lett az igazolatlan hiányzásból, így az utolsó két és fél évet magántanulóként végeztem el. Nekem teljesen kimaradtak a középiskolás évek. Helyette viszont ott állhattam egy színpadon Haumann Péterrel vagy Kulka Jánossal. Egyre többet forgattam itthon, de például voltam egy amerikai produkcióban is, ami miatt kint laktam egy hónapig Szentpéterváron. Akkor nem hiányzott az iskola. Iszonyatosan kaland volt, ráadásul zsebpénzre se kellett várjak, megkerestem magamnak.

WLB: Nemcsak a színészet született veled, hanem – úgy tűnik – a szociális érzékenység is. Rendszeresen megszólalsz fontos ügyekben, aztán ott van a SUHANJ! Alapítvány, ami sérült és fogyatékkal élő társaink számára népszerűsíti és biztosítja a mozgás örömét, nagy állatvédő hírében is állsz, szívügyed a kutyák, és ha jól tudom, még egy vágóhídra is elmentél, hogy pontosan tudd, mi és hogyan folyik ott. Ezt otthonról hozod?

K. P.: Igen, anyukámtól jön, aki vitt magával a Demokratikus Charta tüntetéseire, ezért nekem mindig természetes dolog volt kiállni valami mellett. És ha már megszólalás, akkor nézzük egy másik oldalát ennek. Például amikor a különféle cégek megtalálnak reklámügyekkel – mert működöm „influenszerként”, miközben kikérem magamnak, ha így neveznek –, nem vállalok el mindent, pedig ragyogóan megélhetnék belőle. Csak akkor mondok igent, ha az adott terméket, dolgot szeretem és a hétköznapokban is használom. Csak így tudom teljes mellszélességgel felvállalni ezeket, és ez ugyanígy van a szociális, emberi jogi ügyek kapcsán is. Ha hiszek benne, és hitelesen meg tudok szólalni a témában, akkor lehet rám számítani.

WLB: Emlékszel, hogy melyik volt az első olyan meghatározó élmény, amely miatt felemelted a hangod?

K. P.: Ami egyből eszembe jut, az az ítélkezés. Jó körülmények között nőttem fel, Budán, a 11-es busz vonalán utaztam nap mint nap, azokra meg mindig azt mondták, hogy ők azok, akiknek nincs problémájuk. Sokszor azért éreztem magam kiközösítve, mert több Barbie-m volt, mint másoknak. Lehet, hogy több Barbie-m volt, és nyugati autóval jártunk, miközben mindenki más meg Ladával, de az otthoni családi hangulatot szívesen elcseréltem volna akár egy hétvégére is. Ami a négy fal között zajlott, az nem volt finom. Senkit sem szabad megítélni az alapján, hova születik.

Az is eszembe jut most, hogy a Marczibányi téren, az általános iskola mellett volt a mozgásjavító, együtt nőttem fel kerekesszékes, látássérült és végtaghiányos gyerekekkel, ezért nekem soha nem okozott problémát vagy bármi nehézséget köztük lenni, kapcsolódni hozzájuk. Amikor ismert lettem, arra jutottam, hogy ez felelősséggel is jár. Kiállni másokért, a gyengékért, az elesettekért, pláne ha erre nekik nincs lehetőségük, nekem meg van. Azt is pontosan tudom, hogy ezekkel a témákkal nagyon nehéz bekerülni például egy magas nézettségű reggeli műsorba. Csak úgy lehet, ha van valaki, akit érdemes a csatornának a kanapéra ültetni. Szerintem kutya kötelessége minden ismert embernek odaállni az ügy mellé, amiben hisz, és ami mellett hitelesen tud beszélni. Az én életemben három ilyen ügy van: a SUHANJ!, a TASZ és az állatvédelem. Bármikor számíthatnak rám.

WLB: Túlteng benned az igazságérzet?

K. P.: Lehet, sőt igen. Egy másik században megégettek volna.


WLB: Amikor valami miatt kinyitod a szád, mennyire vagy nagyhangú és szókimondó? 

K. P.: Emlékszem, gyerekként egyszer az egyik nagymamámmal volt egy nagy vitánk. Az Astoriánál történt, hogy a mozgólépcsőn egy nőt kiraboltak. A nagyanyám látta az egészet, és úgy mesélte el a történetet, hogy kiemelte, az elkövető egy cigány gyerek volt. Én pedig szóvá tettem neki, hogy miért kellett hozzátenni, a cigány jelzőt, mi szükség volt erre. Gyűlölöm, amikor valakit vallási vagy faji, szexuális hovatartozása miatt bélyegeznek meg. Az ilyenekbe mindig beleállok. 

WLB: Aki sokat áll a színpadon, mint te is, annak a jó állóképesség nagyon fontos. Te kimondottan sportos életet élsz, legalábbis az Instád erről árulkodik. Melyik mozgásformában hiszel? 

K. P.: Egyáltalán nem vagyok sportos, de csinálom, mert a mozgás terápia. Alapvetően hedonista, kényelmes ember vagyok, szeretek nem csinálni semmit, de közben meg kell a mentális és testi állóképesség. Amikor olyan 35 éves korom körül megszületett a gyerekem, akkor éreztem először, hogy mostantól már nem lehetnek elvesztegetett napok. Amikor sorozatot nézek otthon, akkor közben tornázom, súlyt emelek, amikor takarítok, akkor lábsúlyokat teszek magamra – ha egyébként nincs időm edzeni. Volt pár éve egy lelki megborulásom, akkor szerettem meg a futást, aminek a monotonitása rendkívül jó arra, hogy átmosson, hogy kimossa belőlem a negatív érzelmeket.

WLB: Nem véletlenül osztják rád előszeretettel a vonzó nő szerepét, tényleg nagyon szép vagy, és árad belőled a természetesség. Szoktál az öregedésre gondolni? Megijeszt? 

K. P.: Negyven fölött elkezdtem megszeretni azt, hogy már tudom, hol vannak a határaim, hogy megismertem azt a nőt, aki vagyok, és hogy már egy ideje elkerülöm a játszmákat az életemben. Már ez önmagában nagyon jót tesz. Meg az, hogy figyelek és vigyázok magamra, hogy csak és kizárólag olyan emberi kapcsolataim legyenek, amik építenek. Nagy lemorzsolódás volt az utóbbi években. Hogy tudjak felszabadultan mosolyogni. Mert az megszépíti még a ráncokat is.
 
Amikor a színésznők középkorúak lesznek, attól kezdenek el félni – tegyük hozzá, joggal –, hogy már nem fognak kelleni, nem lesz számukra feladat. Persze a drámaírók sem segítenek, sokkal több jó férfiszerep van, mint női. De ha fejben jól vagyunk, akkor ez a korszak is lehet, akárcsak a többi, vonzó, szerethető és sikeres. Nekem egyébként inkább a harmincas éveimben akadtak gondjaim magammal. És sokkal több, mint manapság. Most jobban is dolgozom, mint régen. Korábban előfordult, hogy elvesztegettem egy-egy próbát, hogy spóroltam, na ilyesmi ma már nem fordul elő. Elhagytam a húszas-harmincas évek hebrencsségeit. Mostanában tartalmasabbak a hétköznapjaim is. 


WLB: Optimista ember vagy, ugye?

K. P.: Igen, nagyon. 

WLB: Meghallgattam az elmúlt 10 év összes veled készült tévés, rádiós meg podcastes beszélgetését. Előfordul, hogy az ember olyan műsorba ül be, ahol nem érzi magát jól, te is voltál ilyen szituációban. Feltűnt, mennyire toleránsan viselkedsz ilyenkor, alig érezni rajtad a kényelmetlenséget. Honnan van benned ennyi türelem?

K. P.: Ezt is otthonról hozom. Ha elmegyek egy riportba, és nem érzem jól magam, például mert színházi munkákról kell felszínesen csacsogva beszélgetni, egyfelől tisztában vagyok vele, hogy akkor most itt ezeknek a hallgatóknak ez kell ahhoz, hogy aztán eljöjjenek a színházba, hát akkor ám legyen, másfelől pedig tudom, hogy legközelebb ide nem jövök. De hogy ezt tudjam, ahhoz egyszer oda kell menni.

WLB: Említetted pár interjúban, hogy vannak, akik egy-egy döntésed, véleményed vagy kiállásod miatt megharagudtak rád, vagy akár meg is sértődtek, és ezért nem dolgoznak veled. Te meg szoktál sértődni, mennyire tartós a haragod?

K. P.: Megsértődni sosem szoktam, és egyáltalán nem vagyok haragtartó. Azt gondolom, hogy az életben mindenből tanulok, és az, hogy valaki megbántott vagy elvett tőlem valamit, az nem véletlenül jött az életembe. Neki az volt a feladata, hogy bántson, nekem pedig az, hogy megéljem ezt a csalódást. De nem elég hosszú az élet ahhoz, hogy túl sokáig haragudjunk egymásra.