Ha Szabó Magda nagy sikerű regényét vagy az abból készített Szabó István-filmadaptációt ismerve érkezünk az Örkény Színházba, könnyen azt hihetjük, hogy elnéztük a dátumot: a 70-es évek Magyarországának hűlt helye, de – ha egyébként érthető módon kizárólag az előadás címéből következtetnénk – még csak egyetlen ajtót se lehet látni. Helyette üdv a jövőben vagy inkább egy masszaszerű időtlenségben, ahol a csészealj, a Colosseum, az áriák és a popslágerek teljes békében megférnek egymás mellett.
Hogy béke lenne, azt azért túlzás állítani: már az első
öt percben egy bizarr, visszhangzó, baljós koncertjelenetnek lehetünk tanúi. Szandtner
Anna (az írónő szerepében) elsőre Lady Gagáéra emlékeztető ruhában énekel, míg a
Szabó Magdáék házvezetőnőjét, Emerencet alakító Pogány Judit rezzenéstelen
arccal ül a színpad közepén, egy ezüstszínű, fém csészealjban. Bár még csak
kapkodjuk a fejünket, hogy egy 60-as évekbeli futurista diszkóban vagy egy
posztrómai amfiteátrumban vagyunk-e, szép lassan meggyőződünk: kezdetét vette Szeredás
Emerenc emlékkoncertje.
Az alapszituációt a dalszöveg is vázolja: szó van benne betörhetetlen üvegű kapuról, mentőről, és elhangzik az Én öltem meg Emerencet! felkiáltás is. Miután nyilvánvalóvá válik az egész történet végkimenetele, vagyis Emerenc halála, visszaugrunk az időben a házvezetőnő és az írónő találkozásáig. A történetet ez a találkozás katalizálja: az írónő házvezetőként alkalmazza a zárkózott, megingathatatlan jellemű, ugyanakkor nyers és bogaras Emerencet, aki egyre jobban megnyílik előtte, és akinek végül közvetve a halálát okozza: átlépi azokat a határokat, amiket a házvezetőnő kijelöl, és kiadja Emerenc lakásának és lelkének rábízott titkait.
Egyre indokoltabban merül fel a gyanú, hogy egy koherens történet helyett a bűntudattól terhelt írónő lázálmát követhetjük végig, amelyben az Emerenccel való viszonya értelmeződik újra és újra. Gáspár Ildikó rendező és Ari-Nagy Barbara dramaturg Szabó Magda regényének gondolati, lélektani síkját emelte ki és vitte színpadra: a két főszereplő közti kapcsolat dinamikájára épített, hullámzó megnyílás-, bezárkózásjelenetekre, amelyek gyakran nem a párbeszédekben, hanem a Matisz Flóra Lili szerezte zenében vagy a díszlet életre kelésében csillannak meg (a szó szoros értelmében).
Az írónő és a házvezetőnő találkozása előtt-közben Viola (Patkós Márton), a kutya kivételével minden szereplő színre lép, és az antik drámákra emlékeztető módon kórusként szólalnak meg, információmorzsákat szórnak el a frissen felvett házvezetőnő titokzatos alakjáról, amiket az írónő egymás mellé rakosgat és értelmezni próbál. Emerenc eközben mozdulatlanul trónol a csészealjban, némán tűri, hogy róla és helyette beszélnek.
Az első monológ, amikor ő
ténylegesen szót kap és egy résnyivel kijjebb nyitja az ajtót (de csakis
képletesen, mert – ahogy már írtuk – ajtónak nyoma sincs a színpadon), a gazda
(Vajda Milán) betegségekor történik: a bigott ateista Emerenc ekkor meséli el a kétségbeesetten imádkozó
feleségnek a gyerekkorát: a szőkék halálát és anyja öngyilkosságát. Úgy tűnhet, ez
a feltárulkozás végleg felszámolja a két főszereplő közt levő
kezdetleges távolságot, de másnap már minden a régi: az írónő is enyhe
gúnnyal, értetlenséggel mesél férjének Emerenc múltjáról.
Létrejött-e egy őszinte, kétoldalú kapcsolódás kettejük között, vagy csak felszínes lelkiismeret-furdalás gyötri az írónőt? Tulajdonképpen az előadás végéig billeg ennek a kérdése. Szandtner Anna alakja inkább a második vonalat erősíti, nem azt a Szabó Magda-képet hozza, ami valószínűleg a legtöbbünkben él: bár olykor mutatja a megbánás jeleit, ezeket mindig felülírja egy-két hetykén odavetett, felsőbbrendűségét érzékeltető szó. Láthatjuk, hogy konfliktus van benne a csillogást kedvelő díva és az elanyátlanodott, kötődésre vágyó lány között – s ez a konfliktus végül egyenes út lesz a tragédiáig.
A jelmez és a díszlet tükrözi ezt a feszültséget
a két főszereplő között és az írónő döntésképtelenségében. Antal Csaba színpadi
tere alaposan felépített: a jeleneteket, Matisz Flóra Lili zenéje és a két, félkör
alakú Colosseum egymásba csúszása tagolja, úgy, hogy hol kevesebbet, hol
többet láttat a színpadon történtekből. Emerenc otthona egy fémesen csillogó
gömb, amelynek bár ajtaja nincs, önmagába képes záródni.
Az ufótematika
egyáltalán nem öncélú, amellett, hogy illeszkedik a diszkós space-őrületet
idéző világba, az extravagáns ruhák mellé, jelzi azt az idegenségélményt, amivel Emerenc az író házaspár univerzumába belép. Abba az
univerzumba, ahol az antikvitás a műveltség alapja (ez az írónőnek néhány,
kissé erőltetettnek tűnő megjegyzéséből kihallható), és ahol nincs helye egy
giccses, csorba fülű kutyaszobornak.
Szabados Luca jelmezei Pierre Cardin, André Courrèges divatvilágára emlékeztetnek, és ezek a futurista, geometrikus ruhák nélkül távolról sem lenne teljes a szürreális színpadi világ. Szandtner Anna többször is átöltözik a két és fél óra alatt, mindig ő a legfeltűnőbb: zebracsíkos, vörös, ezüstösen csillogó ruhakölteményekben játssza a dívát, óriási, kör formájú kalapjaival pózol a többszörösen körkörös színpadon. Emerenc unokaöccse (Borsi-Balogh Máté) diszkógömbszerű szettből űrhajóssá vedli át magát, és a kórus tagjainak ruhái is (Bajomi Nagy György, Józsa Bettina és Kókai Tünde, Mátyássy Bence) hozzák a 60-as évek űrőrületének divatját. Ebből a hajcihőből csupán Emerenc és Viola, a kutya marad ki: ők egyszerű, fekete ruhában vannak az előadás kezdetétől a végéig, a látvány szintjére is leképezve azt a kötődést, ami a házvezetőnőt az állatokhoz köti.
A szürreális ruhák, a szokatlan díszlet és visual, a furcsa
karakterek úgy támogatják egymást, hogy már azon sem lepődünk meg, ha az űr egy
távoli pontján mintha Bánk Bán híres áriája csendülne fel, vagy hogy a kilenc
kismacska egyszer csak néptáncolni kezd. Úgy szippant be az egész hömpölygő és
kiszámíthatatlan színpadi világ, hogy mikor az írónő szólója ismét felcsendül az
előadás végén, csak dörzsöljük a szemünket: a 33 álom bár lekerült az
Örkény műsoráról, helyette egy monumentális, csillogó rémálomnak lehetünk
tanúi.
A jegyvásárlásról itt tájékozódhattok.
