Egészen elképesztő Vadász, Vértes és Vaszary képeit elnézve, hogy mindössze pár ceruza-, szén- vagy tusvonással meg esetleg pár jelzésértékű színnel simán elénk varázsolják a 100 évvel ezelőtti Párizs pezsgését.
Egészen elképesztő Vadász, Vértes és Vaszary képeit elnézve, hogy mindössze pár ceruza-, szén- vagy tusvonással meg esetleg pár jelzésértékű színnel simán elénk varázsolják a 100 évvel ezelőtti Párizs pezsgését.
A rajzok némelyike rögtön berántja az embert a táncparkett közepére. Szinte érezzük is az orrunkban a szivarfüstöt, halljuk a kihívóan csilingelő, buja női kacajokat meg a pezsgőspoharak összekoccanásait, és mindezt a megszállottan zakatoló-süvítő jazz aláfestő zenéje kíséri. Mintha nem lenne holnap, úgy táncolt és mulatott mindenki: férfi és nő, idős és fiatal, művész és polgár, proli és arisztokrata.
A Dancing 1925 kiállítás középpontjában Vértes Marcell Dancing című mappája áll, ami egy átmulatott párizsi éjszaka különböző fázisait és tipikus jeleneteit mutatja be, az este izgatott elejétől kezdve a legduhajabb pillanatokon át a már kiürült mulató takarításáig és az utolsó vendégek kiégett hazabotorkálásáig. A franciák körében a mai napig népszerű Vértes először a 20-as évek elején, felesége társaságában érkezett Párizsba, ahol végül meg is telepedtek, és csak a II. világháború alatt éltek máshol (Amerikában), utána visszatértek.
A festő-illusztrátor ugyan nem volt bohém alkat, viszont imádta a mulatók világát. A háttérben meghúzódva figyelte és leskiccelte a fékevesztetten táncoló tömeget, a félvilági alakokat, az exhibicionista művészeket, a femme fatale-okat és a bubifrizurás, független, dohányzó garçonne-okat, vagyis a modern nőideál jeles és mulatozásra mindig kapható képviselőit. Vérteshez hasonlóan Vaszary János is a megfigyelő pozíciójába helyezkedve rajzolta le a párizsi éjszaka pillangóit és denevéreit, de ő már nemcsak mulatozókat rajzolt, hanem portrékat is készített a korszak tipikus figuráiról, neves alakjai egyikéről-másikáról.
Párizsban szinte minden sarkon állt egy lokál, bár, étterem, színház vagy mulató, az Amerikából érkező jazz pedig ott tombolt mindegyikben. A legdivatosabb táncok a charleston, a shimmy, a boston, a foxtrott és a tangó voltak, maga a dancing szó pedig nemcsak annyit jelentett, hogy táncolás, hanem a felfokozott párizsi hangulatot és az azzal járó életérzést is kifejezte. A háború borzalmai és traumái után a polgárok felejteni akartak, és újra zsigerből érezni azt, hogy élnek. Ennek legjobb eszköze pedig az volt, ha permanens szórakozással és mulatozással telnek a napok.
A három figura közül Vadász Miklós neve a kevésbé ismert, pedig munkáit elnézve semmivel sem volt gyengébb grafikus, mint Vaszary vagy Vértes, sőt korának egyik legismertebb plakátművésze volt. Társaival ellentétben ő nemcsak lerajzolta a mulatozókat, hanem köztük is mozgott, a bulik aktív résztvevője volt, ha úgy tetszik, egészen közelről ismerte, sőt a saját bőrén tapasztalta meg rajzainak témáját. Vadász nemcsak megfigyelt, hanem a szórakozóhelyek többségében gyakran meg is fordult mint vendég.
Vadász az I. világháborút követően mérnök testvérével, Istvánnal együtt érkezett Párizsba. Nemcsak mulatott és rajzolt, hanem kitalálta a walkman és a discman elődjeként is felfogható, zsebben hordozható gramofont, amit aztán István öccse fejlesztett ki és szabadalmaztatott 1924-ben, amit három évvel később, a bulikorszak csúcsán tüdőgyulladásban elhunyt Miklós után Mikiphone-nak nevezett el. A kiállításon ez a zenelejátszó eszköz is látható.
A Dancing 1925 – Magyar művészek a párizsi éjszakában című kamarakiállítás az Art deco Budapest. Plakátok, tárgyak, terek (1925–1938) című tárlat grafikai kísérőkiállítása, a kettő egy jeggyel látogatható.
