Iszik, mint a... – 100 éves műhelyben készít 1001-féle kefét a kefekötő mesternő

We Love Budapest: Nagypapája volt az első kefekötő a családban. Milyen volt a kezdet, és ő miért pont ezt a munkát választotta?

Smulovicsné Winter Katalin: A nagypapám az I. világháborúban megvakult, később a vakok szövetségének a tagja lett, és ott választotta ezt a szakmát. A kefekötést, különösen a régi módszerrel, nem kellett látni. A kefefák kézzel készültek, ki voltak fúrva, a nemlátók kitapintották a lyukakat. Legfeljebb utána valaki még átnézte, hogy kihagytak-e egyet-egyet, de akkor visszaléptek, könnyen lehetett javítani a hibát.   

WLB: Az ön nagyapja hogyan tanulta ki ezt a szakmát?

S. W. K.: Akkor még volt szakmunkásképzés, ma már nincs semmi ilyesmi, 30 évvel ezelőtt megszűnt. Én voltam az utolsó, aki meg tudtam ezt a szakmát rendes oktatás keretében tanulni. A nagyobb kefekötőcsaládok gyerekeivel együtt tanultam, így tudtuk egyszerre letenni a szakmunkásvizsgát. Korábban ez a szakma is szülőről gyermekre, unokára szállt, a legtöbb ma élő kefés szakembernek a felmenői is ezzel foglalkoztak valamilyen formában. Nagyapám a céget a ’20-as évek környékén alapította. Én úgy tudtam, hogy ’21-ben, de valaki utánanézett, és kiderült, hogy inkább ’23-ban vagy ’24-ben. Tehát ez egy közel százéves cég.

WLB: Mennyiben volt más akkor ez a szakma, mint most?

S. W. K.: Már akkor is számos részfolyamatból állt ez a munka, nagyapám megvásárolta a fát, az anyagot, és akkor voltak behúzók, akik elkészítették a kefék alapját. De mindig voltak más gyártótól vásárolt kefék. Volt nagyapám mellett látó ember, hiszen számtalanszor kellett vidékre menni, először lovas kocsival, utána autóval, anyagért vagy rendelésekért. Nagyapámnak segédei, gépkocsivezetői voltak, általában összesen 3-4 ember.

WLB: Ezek szerint a kefekötésnél a beszerzések miatt mindig több mester dolgozott össze. Vannak olyan munkatársak, akikre szívesen emlékszik vissza, akikkel régóta dolgozik együtt?

S. W. K.: Most nincs alkalmazottunk, mert az a kedves kolléganő, aki 30 évig itt dolgozott, tavaly végül elment. Jó is lenne valaki, aki meg tudná azokat a dolgokat csinálni, amiket ő tudott. De rajta kívül is sok jó kolléga van, például a kefefák gyártója, hihetetlenül precíz ember. Vele már vagy 25 éve dolgozunk együtt. Egy másik, szintén fás családdal 40-45 éve, már nagyapámtól örököltem a munkakapcsolatot.

WLB: Úgy hangzik, mint egy sikeres, virágzó üzlet...

S. W. K.: Pont az alakuláskor nem hiszem, hogy olyan virágzó bolt lett volna, éppen a gazdasági világválság körüli években. Rendes megélhetést biztosított, de sokat azért nem tudott.

WLB: Mindig itt működött a cég? 

S. W. K.: Igen, bár a háború alatt nem itt voltunk. Ha kimennek a bolt elé, ott egy jel az utca közepén, éppen ott volt a gettó határa. Mi nem zsidóként ezen belülre kerültünk volna, így kiköltöztettek bennünket valahova a Dohány utcába, ha jól tudom. A háború alatt szünetelt az ipar, ’45–46-ban indultak újra nagyapámék. Ez egy nagyon nehéz időszak volt egyébként. A háború után például csak szekérrel tudtak menni fáért, lóval. Utána édesapám textillel foglalkozott, ő segített be nagyapámnak, ő vitte vidékre. Mindig összerakta a család, amije volt, segítettük egymást. 

WLB: Egy ilyen nehéz időszak után, mint a háború, iparosként, gondolom, nem sok könnyebbség jött. Hogyan érintette a céget például az államosítás?

S. W. K.: Ebből annyira nem jöttünk ki rosszul, mert a helyiséget mindig is béreltük. Az államosítás után az önkormányzat bérlői lettünk. A nehézséget inkább az jelentette, hogy a rendszer a szövetkezeteket támogatta, azt, hogy minden mester egy szervezetbe tömörüljön. Kisiparosnak lenni megtűrt helyzetet jelentett. Mindig volt szükség olyanokra, akik kis szériában, egyedi termékeket tudtak gyártani, de azért gyanúsnak is számított egy saját üzlettel rendelkező mester.

WLB: Ön mikor került ebbe a történetbe? Számomra nagyon meglepő volt, hogy egy kefekötő hölgy és nem úr. Vagy ez megszokott?

S. W. K.: Valóban nem teljesen megszokott. 6 éves voltam, amikor a nyári szünetben már bejártam. Nagyon szerettem a nagyszüleimet, és mindig tudtam nagyapámnak segíteni. Mikor jött egy vevő, és én szolgáltam ki, akkor mindig kaptam egy forintot. Néha kicsit unatkoztam, akkor nagyapám tanítgatott a szakmára. Mivel ő nem látott, reggel fölmentem érte, lesétáltunk ide. A közelben, a Rákóczi út sarkán laktak. Nagymama kicsit később jött utánunk, ő nem 9-re, csak 10-re érkezett. Itt aztán megfőzte az ebédet, amíg nagyapám foglalkozott a vevőkkel, megrendelte az árut. Nagyon szerettem itt lenni, és minden nyarat itt töltöttem. Aztán beleszoktam, beletanultam, beletörődtem. Persze az embernek 18 évesen nem az az elképzelése, hogy kefekötő lesz.

WLB: Mi szeretett volna lenni?

S. W. K.: Számítástechnikával akartam foglalkozni. Dolgoztam a szakmában két és fél évig, de akkor már nyolcvan fölött voltak a nagyszülők. Apám kérte, hogy segítsek nekik egy kicsit, úgyis valamelyest ismerem a kefekötést, majd csinálom a könyvelést. Így kerültem ide ’80. január elsején, több mint 41 éve.

WLB: Mit szólt a családja ahhoz, hogy nem egy hagyományos női munkát választott?

S. W. K.: A férjem mindig nagyon támogató volt. ’84 decemberében szültem a lányomat, és egy hónappal korábban befektettek a kórházba. Eredetileg úgy volt, hogy november elején szülök, de a lányom csak decemberben érkezett. Nagyapám sajnos ekkor már nem élt, nagyanyám lejárt az üzletbe, de már ő is túl volt a nyolcvanon. Nem hagyhattuk itt egyedül, hiszen huszonöt kilós anyagládáink vannak, hát megmozdítani nem tudta, nem bírt az emberekkel, így bejött segíteni a férjem. Annyit tudott a szakmáról, amennyit én délutánonként elmeséltem neki. Úgy tartottuk a kapcsolatot, hogy a kórházból lementem a nyilvános fülkébe, fölhívtam egy nap négyszer-ötször, hogy mit csináljon, kit hívjon. Mi akkor anyukámmal laktunk, sokszor vigyázott a kicsire, így már a szoptatási időszak alatt is naponta be tudtam jönni néhány órára a boltba.

WLB: A nagypapája ekkor már meghalt. Mennyit tudtak együtt dolgozni, mielőtt elment?

S. W. K.: Én ’80. januártól dolgoztam itt, nagyapám ’81. novemberben halt meg. 80 éves emberekkel nem könnyű együtt dolgozni. Én öt órakor már mentem volna, mert hát ugye húszévesen az ember szaladna, mert más dolog is van a világon, mint a munka. Most meg én vagyok idősebb, én mondom, hogy most ezt fejezzük még be, csináljuk még meg. Van, hogy hét, fél nyolckor is itt vagyok még. Sokszor eszembe jutnak a nagyszüleim: nekik nem volt hova hazaszaladni, ketten voltak, itt laktak a közelben. A sarkon volt egy kis presszó, ott leültek, ittak egy kávét, megették a kis szendvicsüket, azzal megvolt a vacsora is, és hazamentek. Ha nagyon későn indultak el, akkor is már 6-ra otthon voltak.

WLB: A lánya egyébként mivel foglalkozik? Már készülődik a következő generáció?

S. W. K.: Én nagyon szeretném, hogyha itt dolgozna. Harminchét éves, de a mai fiataloknak annyira nem tetszik ez a munka. „Kicsit piszkos lesz a kezem, kicsit piszkos lesz a ruhám. Por van.”

WLB: Miben különbözik egy kis szériában gyártott kefe a nagyipari termékektől?

S. W. K.: Azért dolgozom itt, mert azt gondolom, hogy jobb minőségű, és érdemes ezeket a termékeket vásárolni, de persze nagyüzemben is lehet jó keféket gyártani. Az, hogy mi a nekünk megfelelő termék, attól függ, hogy mire akarom használni, és milyen gyakran. Én olcsóbb tömegárut is tartok, hogy mindenféle igényt ki tudjak szolgálni. Van egyébként Magyarországon is olyan hazai gyár, ami nagyon jó minőségben dolgozik. Egy ilyen cég, ami megcsinál egy-egy modellből akár több ezer darabot is, teljesen másképp adja el a termékeit, másban jó, mint én, más a vevőköre is.

WLB: Mikor érdemes Önöket választani?  

S. W. K.: A cég neve is arra utal, hogy 1001-féle kefe van. Ha valakinek egyedi darab kell, akkor kitaláljuk méretre, fazonra. Sok olyan cég van, ami kivisz engem a gépsorhoz, mert a speciális funkciókhoz speciális tisztítóeszköz kell. Kimegyünk a helyszínre megnézni, hogy mi lenne a legjobb, kitaláljuk a keféket. Ehhez viszont kell a szaktudás, meg kell ismerni a gépet, gyakran háromszor-négyszer is elmegyek egy-egy helyszínre. Rengeteg különböző technológiát meg lehet így ismerni. Régi jó ügyfelem egy lamellakészítő gyár, de nyomdának is dolgoztam már. Sőt, olyan speciális folyamatokhoz is gyártottam már kefét, mint hogy valaki betonkockákat készített, és a félig megszáradt anyag formázásához keresett eszközt. A legtöbb kefés cég specializálódik. Például csak drótkefékkel vagy műanyag sörtével foglalkoznak. A nem egyedi gyártás legnagyobb része amúgy már nálunk is vidéken történik, kisebb üzemekbe kiszervezve. Itt a műhelyben viszont rengetegféle, akár egyedi igényt is ki tudunk elégíteni. Egyedül művészi és kozmetikai ecseteink nincsenek.

WLB: Hányféle kefe van?
 
S. W. K.: Három nagyobb típust különböztetünk meg: mezőgazdasági, ipari és háztartási keféket. Mindegyiknek ezerféle típusa van. Ha a saját háztartásunkból indulunk ki, akkor is látjuk ezt a változatosságot. Hiszen ott a súrolókefe, a különböző üvegmosók, körömkefe, fényesítőkefe, hajkefe, nagy kedvencek most újra a különböző bajuszkefék és mosogatókefék, fodrászok számára nyakszirtkefék (amivel vágás után eltávolítják a hajat). De mókusszőr ecsetet is tartunk, amit például aranyozáshoz vagy hangszerek, például hegedűk lakkozására használnak. Változik, hogy az embereknek mikor mire van igényük. Még 40-50 éve is sokkal több mezőgazdasági vagy állattartásban használatos kefét, lókeféket, marhakeféket adtunk el, vagy rengeteg, kötőgéphez való tisztítóseprűt. De ekkor még volt textilipar, több kis kötöde, sőt sokan otthon is tartottak ilyen gépet. Mára viszont megváltoztak a viszonyok, jó, ha háromévente egy ilyen kefét eladunk. Ma a kézzel, hagyományos anyagból készült lószőr, disznósörte, marhafarok, fibriszkeféknek (egy különleges, mexikói agávéleveléből készült durva szál) van nagy divatja.

WLB: Ebből a változatos szakmából van esetleg olyan munkája, ami különösen nagy kihívást jelentett, ami különösen a szívéhez nőtt?

S. W. K.: A kedvencem, amikor elefántszőrből kellett valamit csinálnom. Nem is tudom, honnan szerezte az illető azt a sörtét, de rendkívül erős volt. Végül nem is lehetett kefét készíteni belőle, hanem egy gyűrűt fontam, mintha lószőr lenne. Tudok ilyesmit is csinálni. Van, aki behozza a gyermeke első copfját, hajtincsét, és abból kér egy díszecsetet, amit emléknek elrakhat. Ezekre a munkáimra mindig nagyon szívesen emlékszem. Vagy amikor például egy régi ezüstkefét újítunk föl, egy családi emléket. Rendkívül sok ezzel a macera, a kollégákat mindig külön meg kell kérnem, hogy segítsenek, hiszen sokan nagyobb darabszámokra álltak rá. De nekem megcsinálják, amit kérek.

WLB: Hogyan látja a szakma jövőjét? Van igény erre a minőségre, amit ön képvisel?

S. W. K.: Én úgy képzelem, hogy már az ősember is összekötött három gallyat, és azzal söpörte ki a csontokat a barlangja elé. Keféket mindig használtunk, és mindig is fogunk használni. Ha másra nem, a hajunkra, a testünkre, a cipőre, a lakásba, és azért söpörnünk is kell.

WLB: És Önnel meddig találkozhatunk a boltban? Meddig szeretné a munkáját folytatni?

S. W. K.: Amíg élek. Jelenleg is nyugdíjas vagyok, a negyvenéves munkaviszonyom miatt korkedvezménnyel elmehettem. Tavaly volt egy műtétem. Kedden feküdtem be a kórházba, de rá következő hétfőn már itt voltam. A férjem elhozott, a sógorom hazavitt... Nem bírok meglenni anélkül, hogy bejöjjek.