Nyugodtan és bátran kijelenthetjük: lassan tényleg megérkezik a tavasz, ráadásul csodálatos és kiváló kirándulóidővel. A nappalok is egyre hosszabbak, és már nem délután 4-kor kezdődik el a sötétedés, úgyhogy a hosszabb és megerőltetőbb túrákat is simán bevállalhatjuk. Mint amilyen a Hegyes-tetőre, a Julianus-kilátóhoz vezető út, ami ráadásul azért is ajánlott, mert jó belépő a hosszabb és nehezebb túrák közé.
Ha menet közben nagyon elfáradnánk, a túra több ponton is rövidíthető, így lehet belőle 7 km-es túra meg akár 12-14 km-es is. A lényeg: ha a legrövidebb verziót választjuk, akkor legalább 3-4 órával kell számolni, ha a hosszabbat, akkor természetesen többel.
A Hegyes-tetőre három irányból indulhatunk el: Zebegényből, Törökmező felől és Nagymarosról. Mi az utóbbit választottuk, és a városka központi részén, a Nagymaros-Visegrád vasúti megálló közelében álló Szent Kereszt-templomtól indulva vágtunk neki a túrának, az Országos Kéktúra jelzése mentén haladva.
A túra első fele megerőltető, mert végig felfelé haladunk, helyenként köves, sziklás talajon, és időnként elég meredekké válik az út. Érdemes rétegesen öltözni, mert ezen a szakaszon nagyon hamar kimelegszik az ember, és ha nem akarja úgy érezni magát, mintha egy szaunát vett volna magára, akkor időnként meg kell majd szabadulnia egy-két ruhadarabtól, nehogy rámelegedjen.
Nagymaros széléhez közeledve a város is egyre vadregényesebbé válik, ahogy fogynak el a házak, és amikor beérünk az erdőbe, akkor mindössze annyi a változás, hogy eltűnnek az épületek. A már említett vadregényesség az egész körtúrát – merthogy nagyjából oda érünk vissza, ahonnan elindultunk – meghatározza. Bandukol az ember a fák között, és szinte várja (és nem is csodálkozna rajta), hogy egyszer csak előlépjen valahonnan egy tünde vagy bármilyen erdei lény.
Aki akar, az bárhol képes eltévedni, de a Julianus-kilátóhoz meg a Hegyes-tetőre vezető úton azért nem könnyű feladat. Útjelző táblák és sűrűn felfestett kék jelzések segítenek a haladásban és abban, hogy ne térjünk le rossz irányba a jórészt erdős területen erre-arra kanyargó ösvényről. A túra, mint figyelmeztettünk is, nem a könnyebbik fajta – de nem is annyira durva –, viszont egyfelől az útvonal megfelelően karbantartott, másfelől a meredekebb részek rövidek, ami pedig hosszabb felmenet, ott csak közepesen meredek a kaptató. Na és a hangulatos pihenőket még nem is említettük, amikből kialakítottak néhányat útközben, ráadásul szinte mindegyikhez panoráma is társul, úgyhogy nem csak a fáradtság miatt fogunk megállni. Fontos tudni azt is, hogy a túra során nincs lehetőség vízhez jutni, és mivel biztos, hogy szomjasak leszünk menet közben, érdemes egy vízzel teli kulacsot is magunkkal vinni.
Az út hosszabb első fele kaptatókból és panorámákból áll, ez a szakasz a magyarok őshazáját Ázsiában kereső Julianus barátról elnevezett kilátóig tart, ami egy bástyára emlékeztető, kétemeletes, csigalépcsős kőépítmény az egyébként 482 méter magas Hegyes-tető csúcsán.
A kilátót az Encián Turista Egyesület építtette 1938-ban, és 1939-ben adták át. Abban az időszakban ez a térség turisztikai mintaterület volt, ahol a természetjárók és a kirándulók viszonylag szabadon túrázhattak az erdős hegyoldalakon kanyargó turistautakon és élvezhették a természetet.
De nemcsak nekik volt nagy ajándék a kilátó, hanem nekünk is az: kis túlzással bármelyik irányba nézünk is, páratlan látvány tárul a szemünk elé. Látjuk a Dömöst, a Visegrádi-hegységet, Prédikálószékre átintegethetünk, és ha nagyon meresztjük a szemünket, akkor a távolban (nyugatra) Szlovákiát is láthatjuk. Na és 270 fokban a Duna is ott kanyarog a lábunk előtt, alatt.
A kilátótól nehezen indul tovább az egyszeri kiránduló, olyan lenyűgöző mindaz, ami körbeveszi, de előbb-utóbb mégiscsak tovább kell menni. Arra pedig nem árt rákészülni, pedig innen már végre lefelé vezet az út – gondolhatjuk azt, hogy akkor innentől az egész már csak sétagalopp. De persze nem így van, ugyanis olyan meredeken kell leereszkedni a túra folytatásában, hogy gondolatban hálaimát rebegünk azért, hogy nem abból az irányból érkeztünk, hanem arra megyünk.
Egyszóval lefelé sem mindig könnyebb, mint felfelé, de ha ezen túlesünk, utána már tényleg sétagalopp következik. Itt aztán egy többlehetőséges útkereszteződés kerül az utunkba, ahol eldönthetjük, hogy továbbmegyünk-e még a Büdös-tó, a Köves-mező és a Gubacsi-hálás irányába (ami további 4-4,5 km-t jelent), majd onnan vissza Nagymarosra, vagy elég volt már ez a 7 km is, és egyből a települést választjuk. Akármelyik megoldás mellett döntünk is, ezen a ponton azért simán érezhetjük azt, hogy aznap már megtettük a magunkét az egészséges életmódért.
