Amikor a gyűjtői szenvedély megállíthatatlan – Megnéztük a Mai Manó Ház legújabb kiállítását

A gyűjtés időtlen játék

Madeleine Millot-Durrenberger intuitív módon kezdte építeni gyűjteményét, családja és barátai révén ismerkedett meg fotográfusokkal, majd a műgyűjtés kulcsfontosságú misszióvá nemesült számára. Kollekciójának legelső darabját egy politikai menekült laoszi fotográfustól, Rattan Rassitól vásárolta meg, hogy anyagilag támogassa őt, majd a fotós számos más művésszel hozta össze, és a gyűjtői szenvedély innentől kezdve megállíthatatlan volt. 

Gyűjteménye fő vezérfonalát a fikciós, megrendezett szituációkat alkalmazó, a realitást sokszor torzító alkotások képezik, de az esztétikum és a filozófiai mondanivaló is fontos szerepet játszik a kollekció alakításakor. A francia fotómecénás számára a gyűjtés folyamatos kísérletezés, időtlen játék, célja, hogy a maga részletességében, komplexitásában mutassa meg a világot, mint ahogy Proust tette világhírű regényében.

„A gyűjtemény egyfajta kísérlet a dolgok világban történő szétszóródása, elfelejtése ellen” – így szól a kiállítás egyik tételmondata.

Fotótörténeti ritkaságok és kortárs sztárok

Amikor az 1980-as években Millot-Durrenberger elkezdte felépíteni gyűjteményét, még nem sokan foglalkoztak a kortárs fotográfiák gyűjtésével, ezért olyan, mára klasszikusnak számító alkotók képeihez is hozzájutott, melyek most csillagászati árakon találnának gazdára. Így az egyetemes fotótörténet olyan kiemelkedő alakjai gazdagítják kollekcióját, mint Henri Cartier-Bresson, Joel-Peter Witkin, Sophie Calle vagy John Baldessari. 

De a magyar fotótörténet jeles alkotói – jelen tárlaton Kerekes Gábor, Barta Zsolt Péter, Hajdú József és Brassaï – is szerepelnek katalógusában. A gyűjteményt a fotómecénás nem őrzi hét lakat alatt, rendszeresen rendez kiállításokat, a Mai Manó Házban például már 151. alkalommal tárta nyilvánosság elé a közel 1500 darabos gyűjteményének válogatását.

Valóság és vízió

A Mai Manó Ház válogatott tárlatán a gyűjtemény esszenciájával találkozhatunk, ahol főszerepet kapnak azok a képek, melyek a valóságot vízióvá nemesítő attitűdök megragadására törekszenek. Például a tárlaton a francia fotóművészet egyik legmeghatározóbb alakja, Henri Cartier-Bresson képeit is láthatjuk, aki így vallott a fotózás iránti szenvedélyéről:

 „Egész nap kószáltam az utcákon, felajzottan, ugrásra készen, hogy elhatározásom szerint megragadjam az életet, hogy az élet folyamatában, sodrában örökítsem meg. Mindenekfelett arra vágytam, hogy egyetlen kép korlátain belül a sűrített lényeget ragadjam meg, a lényegét annak a helyzetnek, amely kibontakozóban volt előttem” – olvasható az 1958-ban megjelent Fényképművészeti Tájékoztatóban, a Mai Manó Ház blogjának közlésében.

Millot-Durrenberger azokat az alkotókat keresi, akiknek – egyéniségük révén – azonnal ráismerni a képeire, ilyen például Mario Giacomelli A kör című fotója, ahol a hóban körbetáncoló reverendások megörökítése az egyetemes fotótörténeti kánon részét képezi. 

A gyűjteményben fontos szerepet kap a testiség, a testtudat és az identitáskeresés, például John Coplans az öregedő testet tanulmányozta, és saját hátsó felét is megörökítette egy sorozatban. Az emberi test borzongató szépségét tanulmányozta Rudolf Schaefer tabudöntő sorozata is, akinek képein első pillantásra békésen alvó, kisimult vonású, gyönyörű arcok néznek vissza ránk, de hidegrázós érzés, amikor rájövünk, halottakat fényképezett. A test vizsgálata mellett az épített környezetre adott reflexiók is visszaköszönnek a kiállításon. Például Georges Rousse pusztulófélben lévő ipari helyszíneket fotózott, központi kérdése pedig az, hogy miként lehet visszaadni ezeknek a hétköznapi és banális helyeknek a „festői szépséget”.

Nagyon izgalmas a magyar szekció is, ahol például Kerekes Gábor, a magyar avantgárd fotográfia jeles képviselőjének Szem címre keresztelt sorozata is kiemelt helyet kapott. A tárlaton feltűnik a magyar és az egyetemes fotótörténet egyik legfontosabb alkotójának, Brassaïnak egy képe is, a Napkirály, mely egy barlangrajzokra emlékeztető falfirkát ábrázol. Érdekesség, hogy a fotográfus előszeretettel örökítette meg a párizsi házfalak graffitijeit, mert úgy vélte, hogy a művészet egyik legeredetibb kifejezési formája a falfirka, a párizsi Pompidou központban 2016-ban kiállítás is nyílt a graffitikről készült felvételeiből.

A műgyűjtés kulisszatitkai

Millot-Durrenberger számára a műgyűjtés során az esztétikumnál és a mondanivalónál is sokkal fontosabb a művészekkel való találkozás, a személyes kapcsolatok kialakítása. Nemcsak a képek érdeklik, hanem a művészek alkotói pályája, ezért szereti, ha minél több fotográfia van a birtokában egy-egy művésztől, a sorozatokból pedig igyekszik legalább három képet megvásárolni, hogy megértse az adott sorozat szellemiségét.

„Ha a művet szeretem, és nem a művészt, megtorpan a gyűjtői kedv” – vallotta Millot-Durrenberger egy interjúban.

Ugyanakkor a műgyűjtésnek vannak fizikai határai is, a mecénás például nem vásárol egy bizonyos négyzetméter alatt képeket, ugyanis nem tudja megoldani a tárolását, vagy épp egy-egy fotográfia túl drága ahhoz, hogy bekerüljön a gyűjteményébe, így sok amerikai vagy német művész van, aki elérhetetlen számára. Millot-Durrenberger elmondása szerint olyan is előfordul, hogy kapcsolatba szeretne lépni egy-egy művésszel, azonban még az e-mailjeire sem válaszolnak, de az Egyesült Államokban például még a leghíresebb fotográfusok is azonnal reagálnak a megkereséseire.

És hogy mi történik a megvásárolt képekkel? A mecénás féltve őrzi őket, és nem válna meg szeretett gyűjteménye egyetlen darabjától sem, vannak olyan fotográfiák a birtokában, melyek nagyon értékesek, így könnyen eladhatóak lennének, azonban ezeket tartja a legnagyobb becsben. A kevésbé kedvelt vagy közepes minőségű fotói pedig nehezen találnának vevőre, ráadásul egy-egy művészi állomást képviselnek, vagy az adott alkotóhoz szoros baráti viszony köti, és így számára érzelmi értéket képvisel az alkotás.

A Mai Manó Házban bemutatott gyűjtemény elsőre eklektikusan hat, azonban apránként nézve összeáll a rend, mely egy-egy alkotó pályájának fontos állomásába ad betekintést. A tárlat megmutatja, milyen az, amikor valaki nem patikamérlegen kimérve, befektetési célból vagy presztízsből építi a gyűjteményét, hanem pusztán az érzelmek, a baráti kapcsolatok és a szenvedély vezérli ezen az úton. Így a tárlaton beleshetünk a műgyűjtés folyamatának intellektuális izgalmába, ahol a játékosság és a meglepetés ereje egyaránt kitüntetett szerepet kap.

A Műgyűjtés szenvedélye – Válogatás a Millot-Durrenberger gyűjteményből március 20-ig tekinthető meg a Mai Manó Házban.