Vannak az életben olyan dolgok, amik semmit nem változnak az évtizedek során. Ugyanúgy tesszük most is, mint annak idején az elődeink. Ilyen tevékenység például a napozás is. Leterítünk egy pokrócot a fűre vagy a homokra, vagy ha mód van rá, szerzünk egy napágyat, bekenjük magunkat, majd addig aszalódunk a napon, amíg szép barnák nem leszünk. Bár a napozás unalmas, fárasztó, és manapság még veszélyes is, ha túltoljuk, de akkor is csinálja boldog-boldogtalan. Nyáron ugyanis nincs szebb és vonzóbb, mint a barna bőr látványa, szinte mindenkit megszépít. A nyár nem a hófehérkék évszaka.
Egy szépen és egyenletesen lebarnult bőrű emberről azt feltételezi az ember, hogy majd kicsattan az egészségtől, és hogy harmóniában él együtt a természettel, a nappal, a friss levegővel. Csak mert le van barnulva. Ellenben a fehér bőrről viszont azt gondolja az ember, hogy egészségtelen külső – legalábbis a meleg nyári napsütésben és a kánikulában, mert ezekkel nehezen egyeztethető össze. Persze az emberek nagy többsége az előbbi utat választja, a napozást, amit művel vízparton, kertben, parkban, réten, hegyoldalban, tisztáson, meg úgy általában véve bárhol, ahol nincs árnyék. A napozás az emberek régóta tartó, nagy nyári szerelme.
Bár ezt így sosem fogalmazza meg magának az ember – kivétel, ha ezoterikus alkat, spirituális lélek, vagy a goa szerelmese –, de azért napozunk, mert a napenergia minden élőlény, így az ember számára is éltető elem. Meg persze azért, hogy szép barnák legyünk. Ezt viszont szinte mindenki megfogalmazta már magában, vagy akár hangosan is.
Aki sokat van a napon – persze manapság már óvatosabban az UV-sugárzás meg a többi káros hatás miatt –, az kicsattanóbb, vidámabb, pozitívabb, és ahogy mondani szokás: egészséges a színe. Nem véletlenül több a depressziós északon – és így a napozó is. Egyszerűen azért, mert ott kevesebb a napfény.
A napozást már nagyon régóta, több ezer éve műveli az ember, szinte egyidős vele. Az ókorban azonban, mint gyógymódot vetették be mindenfelé az akkori világban. A perzsák, az arabok, a görögök és a rómaiak egyaránt alkalmazták a napozást, a napfényterápiát. Több leírás is hátramaradt az ókorból, ezekben a napozás előnyeit taglalják, és nemcsak orvosok, hanem filozófusok és írók is. Számtalan betegségre ajánlották a napozást, melynek neve az ókori Görögországban született (solarion – napozás).
Az ókorral ellentétben a középkorban nem volt túl nagy jelentősége a napozásnak, amire a XIX. században vetült újra figyelem, és ismét csak az orvoslás irányából: TBC-s betegek számára írták elő. Ekkor kezdődött el az a folyamat is, melynek eredményeképpen a napozás inkább a szabadidő eltöltésének egyik lehetséges módja lett, a gyógymód szerepe pedig a háttérbe szorult. Mi már úgy szocializálódtunk a XX. század végén, a XXI. század elején, hogy a napozás nappali, nyári szórakozás, a strandolás része.
A napozás egyik különös hatása, hogy bár egy tapodtat sem mozdulunk közben, mégis nagyon elfáradunk közben. Ez azért van, mert az a napsugárzás, aminek hosszabb-rövidebb időre kitesszük magunkat, a testünket, nem a megszokott mennyiség. A szervezet többletmunkát végez és dehidratált lesz, ezekre pedig többek között fáradtsággal reagál. De ez nem olyan nagy gond, mint amikor leégünk, vagy amikor elalszunk a tűző napon – vagy egyszerűen csak túltoljuk – és napszúrást vagy hőgutát kapunk a barnaságunk mellé.
A napozás élettani hatásai számottevőek – amellett, hogy szép barnák leszünk. A nem túlzásba vitt napfürdőzéstől nő a vér oxigéntartalma, javul a test vérellátása. A napozás csökkenti a koleszterinszintet, D-vitaminnal látja el a testet, erősíti a csontokat. De a rák kialakulását is gátolja, és még a vérnyomást is csökkenti. Nem kérdés, hogy a Nap a barátunk.
