Nem biztos, hogy mindenkinek megvan: a Puskás Arénához közel, a Kerepesi út mögött megbújik egy rejtett világ. Aki kisétált már a Józsefváros szélére, annak valószínűleg ismerős a Százados úti művésztelep, amit hatalmas lombos fák és bokrok takarnak el a külvilágtól. Jómagam is sokszor haladtam el a kerítés előtt, átlesve a csupasz vagy éppen zöldellő ágak résein, miközben próbáltam kitalálni, vajon mit rejtenek a nagy üvegablakok és a borostyánnal befuttatott falak. Ha visszamehetnék az időben, akkor látnám a készülő Sztálin-szobrot, talán belefutnék az utcán Bereményi Gézába vagy az 50-es évek művészeti életének egyik legismertebb alkotójába, Makrisz Agamemnonba.
Európa legrégebben működő művésztelepe eredetileg csak ideiglenesen maradt volna az 1900-as évek elején még külvárosnak számító Százados úti területen, de az idő és a történelem úgy hozta, hogy végül már 110 éve állnak ott a magyaros szecessziós lakóépületek. A telepen a XX. század legjelentősebb magyar szobrászai alkottak, de festők, grafikusok, belsőépítészek és írók is éltek a műteremlakásokban, amik 1911-re készültek el, Wossala Sándor városmérnök tervei alapján.
A századfordulós Budapesten komoly problémát okozott a lakhatás, pontosabban a lakások hiánya, a művészeket már ez a jelenség is sanyargatta, de még nagyobb probléma volt számukra, hogy a városban nagyon kevés műterem volt. A mesterek műteremvillákat építtettek maguknak, a művésztanárok számára a főiskola biztosította a világos műtermet, a többieknek pedig a műteremmé alakított Várkert Bazár árkádsora jutott. A legnehezebb helyzetben a pályája elején álló korosztály volt, ők nemcsak termet nem találtak, de sok esetben lakásuk sem volt.
Az 1900-as évek elején megindult a változás: egyre több képzőművészeti csoport alakult, újabbnál újabb kiállítóterek nyíltak a városban, és rájöttek, hogy érdemes hazacsábítani a külföldön tanuló és ott letáborozó fiatal művészeket is. Ekkoriban fogalmazódott meg a hazai műtermek és művésztelepek létesítésének gondolata, amik közül elsőként a Kelenhegyi úti műteremház épült fel, de ez hamar kevésnek bizonyult, így felmerült egy nagyobb művésztelep létrehozása. Erre azért is szükség volt, mert a bérházak emeleti műtermei a festők terepe volt, míg a többtonnás súlyokkal dolgozó szobrászok a dohos és sötét pincékbe kényszerültek.
1909-ben végül két szobrász, Kallós Ede és Horváth Géza kérésével indult el a művésztelep története, aminek műtermes lakásaira már a tervezés legelején hatalmas volt a kereslet. Miközben a Városligeti Műjégpálya, a Stefánia úti víztorony és Pasarét is felmerült mint lehetséges helyszín, az már az első pillanattól kezdve egyértelmű volt, hogy olyan lakásokra és műtermekre van szükség, ahol a fővárosi átlagnál alacsonyabb a lakbér. Ezt leginkább a külvárosi területeken lehetett megvalósítani, így esett a választás végül a bolgárkertészet egykori káposztaföldjére a Százados úton. Az itt felépült 28 műterem és 15 ház azóta is a szecessziós lakóházépítészet egyik mintapéldája.
Megnyugtató sétálni a Kerepesi úti hangzavartól elzárt művésztelepen, amit hol a tornácokra vagy a házak elé kitett absztrakt alkotások, hol a bokrok és fák között megbúvó szobrok tesznek hangulatossá. Az eper- és hársfák, a rózsalugasok és a kúszónövények arborétummá varázsolják a helyet, ahol Gábor Móric, Medgyessy Ferenc, Pór Bertalan és Kisfaludi Strobl Zsigmond is hosszú évekig alkotott.
Ez a meditatív parkos környezet nem véletlen, már a tervekre is részletesen berajzolták, hiszen egy olyan kellemes helyet szerettek volna létrehozni, ami nemcsak alkotásra ösztönzi a művészeket, de egyben valódi otthonként is szolgál. Ma már sajnos nincs meg, de egykor még egy szökőkutas medence és egy teniszpálya is volt a parkban, sőt, a rózsalugasnál pávák sétáltak, és ottjártunkkor még azt is megtudtuk, hogy több fát is a művészek hoztak haza egy-egy kirándulásról.
A II. világháborúban változott először a telep közössége, sokan vidékre menekültek, akik közül többen nem is tértek vissza, helyüket a fiatalabb generáció vette át. Budapest bombázásakor súlyos károk keletkeztek a házakban, amiket nagyrészt önerőből állítottak helyre a művészek. A telephez több művészdinasztia is kötődik, a leghíresebb Szabó Gábor szobrász, akinek nagyapja, Gábor Móric egyike volt a művésztelep alapítóinak.
Aki olvasta Spiró György Tavaszi tárlat című regényét, az tudja jól, hogy Makrisz Agamemnon és Mikus Sándor műterme is a Százados úti művésztelepen volt, ahol nemcsak alkottak, de az 1957-ben megrendezett Tavaszi tárlat kiállítás megszervezéséről és a hatalom és a művészvilág viszonyáról is rengeteget beszéltek.
Tulajdonképpen a XX. századi köztéri szobrászat meghatározó alakjai közül szinte mindenki élt a telepen, ahol nemcsak a nyolcméteres Sztálin-szobor első változata készült, aminek gipszmodellje is valahol a rózsabokrok alatt nyugszik, de Medgyessy Ferenc is itt készítette az 1937-es párizsi világkiállításon aranyérmet nyert négy allegorikus bronzszobrát, ami ma a debreceni Déri Múzeum előtt áll. A Százados úti művésztelepen nem állt meg az élet, ma is ugyanolyan aktív alkotómunka folyik, mint régen, szobrászok, grafikusok, médiaművészek, fiatalok és idősek egyaránt gazdagítják a lakóközösséget.
