Tündérország a Hold utcában – A szecessziós Postatakarékpénztár

Nemrég írtunk arról, hogy mennyire jó, ha a frekventált Kossuth tér helyett a környező utcákat  fedezzük fel, így egészen elképesztő épületekbe botlunk, mint a Báthory utca 7. lovagvára, a szecessziós gyöngyszem Bedő-ház vagy amiről e cikkünk szól, a tündérmesébe illő Hold utcai Postatakarékpénztár. És valljuk be, ha leszegett fejjel sétálunk a környéken, nem biztos, hogy tisztában vagyunk azzal, micsoda szépség magasodik mellettünk.

A Magyar Királyi Postatakarékpénztár 1886. február elsején egy Apáczai Csere János (régi nevén Mária Valéria) utcai bérház udvari helyiségeiben kezdte meg működését, de ahogy egyre nagyobb forgalmat generált, úgy lett szüksége egyre nagyobb épületre. Először egy Széchenyi rakparton lévő házat kaptak meg, de az is hamar szűknek bizonyult, így az egyetlen megoldást egy új székház építése jelentette. Ez a Hold utcai telek az Újépület – híres-hírhedt katonai erőd és kivégzőhely – területéhez tartozott, 1898-as lebontása után felosztották és kiárusították a telkeket, így a környéken több mint 30 palota építése merült fel. Ezek egyike volt a Postatakarékpénztár székháza, ám a telekválasztás nem lett valami sikeres, az egyik legelőnytelenebb fekvésűt választotta a tulajdonos, emiatt van az, hogy itt nem a homlokzat a díszes, hanem az oromzat, a pártázat és a tető.

A székház tervezésére 1899. december végén írtak ki tervpályázatot, amin csak hazai építészek indulhattak, ráadásul szigorúan be kellett tartani az 1 millió koronás költségvetést, a pályázatok elkészítésére csak 2 hónap állt rendelkezésre, ami nem túl sok idő egy komoly székház megtervezésére. Ennek ellenére hatalmas érdeklődés övezte, és 61 pályaművet nyújtottak be. 

A pályázatot – legalábbis az első kört – nem Lechner, hanem Berczik Gyula nyerte meg, amiből hatalmas botrány kerekedett, hiszen utóbbi a Kereskedelmi Minisztérium alkalmazottja volt, aki erre az időszakra fizetett szabadságot kapott, miközben összeférhetetlenség miatt nem is indulhatott volna. A pályázatot ismét kiírták, ezúttal kifejezetten Berczik és Lechner számára, a korábbi szabálytalanság miatt, a közvélemény nyomására Lechner Ödön és Baumgarten Sándor kapta a megbízást.

A tervezés nem volt zökkenőmentes, áttervezések, rövid határidők, pereskedések bonyolították a folyamatot, ráadásul a kortársak a szecessziós stílusban sem értettek teljesen egyet, rendszeresen támadták Lechnert. A szorgos méhekkel és kaptárakkal díszített épület nemcsak a takarékosság szimbóluma volt, de a Lechner által keresett és kifejlesztett magyar népművészeti formanyelv tökéletes példája is. És ami ma egészen elképzelhetetlen: ez az épület bizony egy év alatt elkészült. Ma aligha látunk példát arra, hogy egy ilyen hatalmas középület ennyire rövid idő alatt felépüljön.

A napsütésben káprázó épület a téglaszalagok, a virágok, a méhek és a kaptárok motívumaival akár egy hímzett csipketerítő is lehetne, bár szerintünk sokkal közelebb áll a János vitézi Tündérországhoz. A külső csillogás a négyszárnyú főkaput átlépve is folytatódik: zöldesszürkében játszó díszes oszlopok – hivatalosan bankzöld –, a sárga falakon rozsdavörösben hullámzó vonalak, a lépcsőkorlátoknál pedig kígyócskák sorakoznak.

Az elmúlt években több kisebb átépítés is történt, de a belső terek még mindig őrzik egykori bájukat, noha az üvegboltozatos pénztárcsarnok sajnos évek óta sötétségbe borul, és az egykori üvegkupola sincs már a helyén. Lechner úgy tervezte meg az épületet, hogy a külső homlokzat változtatása nélkül belül szabadon alakíthatók a szobák, a falak rugalmasan áthelyezhetők, ebből adódik például, hogy az egykori lakásokból (igen, a tisztviselők egy része az épületben lakáshoz is jutott) az idők folyamán irodák lettek. 

Varázslatos, ahogy a fény átszűrődik az ablakon és virágokat fest a falra, ezt a maratott díszítés teszi lehetővé, ami egyébként Budapest legendás mozaik- és üvegfestőművészének, Róth Miksának a munkája, de ezen már tényleg meg sem lepődünk. Ahogy Zsolnay Vilmos nevén sem, akinek a színes majolikákat, a sárkányos tetődíszeket és a mázas cserepeket köszönhetjük. Ezek a tetődíszek és a gerincen végigfutó cserepek egyébként sokkal nagyobb méreteket öltenek annál, mint ahogy elsőre elképzelnénk, az épület kiállítóterében erről bárki megbizonyosodhat a járványhelyzet után. 

„Ha valamire ráillik a megfagyott zenét emlegető mondás, erre a csudaszép oromfalra, s arra a valóságos rajzmámort hirdető pártára ráillik. Ez a párta vallomás arról az örömről, amelyet a művészben a vonal magyar ritmusának megtalálása keltett” – írja Gerő Ödön műkritikus a Művészet folyóirat 1902-ben megjelent egyik számában.

Az épület azonban nemcsak a modern stílus hírnöke volt, de számtalan technikai vívmány is helyet kapott benne: a legújabb rendszerű fényszóró villamos lámpák, szellőztetőkészülék, felvonó és központi fűtés. A nagy csarnok terébe maga Lechner tervezett íves, lekerekített bútorokat, ezek ma már sajnos nincsenek meg. Annak ellenére, hogy – pénzintézet lévén – a reprezentáción is nagy hangsúly volt, a Postatakarékpénztár székháza a legnagyobb takarékossággal épült, saját kora egyik legolcsóbban felépített középülete volt.