Bár a Legjobb tudomásom szerint című új magyar film viszonylag megnyugtatóan végződik, utána mégis sokáig agyal rajta az ember. Nem véletlenül, hisz a nők elleni erőszak, a nemi erőszak témája nem valami olyasmi, amit egyik napról a másikra csak úgy elfelejt az ember.
Nóra és Dénes egy tipikus középosztálybeli házaspár, akik jó anyagi körülmények között élnek – mindketten közvéleménykutatók –, van autó, lakás, biztos egzisztencia, csak épp gyerekük nincs még, mert – mint a film egy adott pontján kiderül – nem jött össze. Így hát az örökbefogadás mellett döntenek, a film pedig akkor kezdődik el, amikor arról az örömhírről értesülnek, hogy megvan a konkrét baba, akit ők fognak felnevelni. A házaspár el is megy otthonról aznap, hogy a barátaik körében ünnepeljék meg a kis jövevény érkezését.
Hazafelé az éjszakai buszon Nóra és Dénes összevesznek egymással, méghozzá nagyon csúnyán, sőt még egy utassal is összeszólalkoznak, mire a nő egy hirtelen ötletnek engedve leugrik a járműről, hogy egyedül és gyalog menjen haza. A férfi azonban hiába várja, nem jön. Telefonálgat, aggódik, majd elalszik a kanapén, és arra kel hajnalban, hogy a felesége ziláltan hazaérkezik. Megerőszakoltak, mondja a nő, és meg is vádolja a tettel a buszon megismert idegen férfit. Amit eddig láttunk, az csak az intró volt, a film története valójában itt veszi kezdetét.
A Legjobb tudomásom szerint készítője egy rendezőpáros: a forgatókönyvet is jegyző Lőrincz Nándor és az operatőri poszton is jeleskedő Nagy Bálint. Ez az első egész estés filmjük, ezt viszont nem érezni az igen jól felépített és jól át is gondolt mozin, melynek egyik fő erőssége az, hogy thrillerfeszültségű. A szereplőkkel együtt a film végéig mi sem tudjuk, mi is történt pontosan. Ugyanolyan bizonytalanságban vagyunk tartva, mint ők. Ennek pedig az az eredménye, hogy megállás nélkül azon agyalunk mi is a nézőtéren, mint a szereplők a vásznon. És a véleményünk a történtekről – meg a szereplőkről is – folyamatosan változik.
Azt persze tudjuk az első pillanattól kezdve, hogy valami történt. Valami súlyos. A nő eleinte semmit nem akar tenni, le akarja rázni magáról a traumát, de végül hallgat a férjére, és elmennek a rendőrségre. De ahelyett, hogy a megoldás felé araszolnának, minden egyre rosszabb lesz, amin nem segít az sem, hogy Nóra és Dénes kapcsolatának gyengeségei is a felszínre kerülnek, erősen meginog a kettejük közti szövetség. És csak ront a helyzeten az is, hogy se a rendőrség, se az örökbefogadást intéző hivatal, se a munkahely nem reagál jól a helyzetre, sőt még az sem, aki pedig tényleg segíteni akar.
A nézőtéren ülve könnyű ítélkezni a szereplőkről és a döntéseikről, mi eleve kívülről szemléljük a helyzetet, emiatt tisztábban is látunk, mint ők, akik benne vannak. Időnként idegesít, ami épp történik, máskor viszont dühösen szorítjuk ökölbe a kezünket, és olyan is megesik, hogy elbizonytalanodunk abban, amit egészen addig elhittünk. Lehetetlen nem állást foglalni képkockáról képkockára, sőt később is, már a moziból kilépve. Fontos és jó film a Legjobb tudomásom szerint, még akkor is, ha a kényelmetlen (és időszerű) témát feszegető történetet a végére a rendezőpáros nem tartja meg az addig jellemző fullasztó drámaiságban, és nem provokál váratlan, zavarba ejtő vagy megosztó zárással sem – ami pedig passzolna a filmhez –, hanem inkább a megnyugtató megoldás felé tereli a mozit. De a film utáni harcos vita ettől még nem fog elmaradni.
Legjobb tudomásom szerint
Rendezte: Lőrincz Nándor és Nagy Bálint
Főszereplők: Hámori Gabriella és Bodolai Balázs
Forgalmazó: Budapest Film
A filmet a mozik december 16-tól játsszák.
