Budapest első műteremházát eredetileg nem Budán szerették volna megépíteni és nem is ekkora méretben, de „köszönhetően” a Fővárosi Közgyűlésnek, meg persze a Gellért-hegy környékén összpontosuló művészvilágnak, végül itt épülhetett meg. Az 1880-as évek végére világossá vált, hogy hiába fejlődik rohamosan a város, a művészvilág igényeit, vagyis a műtermek és lakások meglétét nem tudja teljesíteni. Bár a századfordulón már több olyan bérház is volt, ahol hatalmas belmagasságú és világos műteremlakásokat is kialakítottak, a saját műterem – vagy egyáltalán normális lakás – a festők és szobrászok nagy részének továbbra is álomkép maradt.
Míg a mesterek megengedhették maguknak, hogy gyönyörű műteremvillákban éljenek és alkossanak, a művésztanároknak pedig a főiskola biztosította a világos műtermeket, addig a fiatalabbak az alkotásra egyáltalán nem alkalmas helyeken nyomorogtak, mert a bérházak műteremlakásait nem tudták megfizetni.
Az 1900-as évek elején megindult a változás: egyre több képzőművészeti csoport alakult és elérték, hogy a tetőtéri drága helyek helyett megfizethető és kényelmes műtermeket kapjon minden művész, akinek szüksége van rá – ezek közül elsőként a Kelenhegyi úti Műteremház épült fel. Az épületet eredetileg egy VI. kerületi telken szerették volna felhúzni, de a Fővárosi Közgyűlés csak meghatározott időre engedte volna át a művészeknek a területet, ezért az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat új irányban keresgélt tovább.
Mivel egyre inkább a Gellért-hegy felé fordult a képzőművészek figyelme, kapóra jött a Kelenhegyi úti üres telek megvétele, amin könnyen el lehetett helyezni a 19 műtermet. A társulat eleinte itt is akadályokba ütközött, mert a tanács nem engedte, hogy a villanegyedbe egy kétemeletes műteremház épüljön, de addig-addig jártak a Közmunkák Tanácsához, míg végül sikerült engedélyeztetni a terveket és 1902 augusztusában elkezdődött az építkezés.
A késő szecessziós épületet a kor legmodernebb kényelmével rendezték be, és bármennyire is lechneri motívumokat vélünk felfedezni a homlokzatán, ne dőljünk be neki, nem ő tervezte. Az asszociáció nem véletlen: Kosztolányi-Kann Gyula Lechner Ödön követője volt, épületein előszeretettel használta az építész által kedvelt magyaros motívumokat – bár ezeket leginkább csak tervrajzaiból ismerjük, mert a Kelenhegyi úti Műteremházon kívül más épülete nem valósult meg.
Az épületet eleinte csak műteremként használták, a lakásokat a háború után választották le a termekből: általában galériákat alakítottak ki – ez a 7 méteres belmagasságban nem volt nehéz –, de vannak ma is olyan lakások, ahol a modellek egykori öltözőjét alakították át szobává. Az épületben egyébként minden műteremnek más az alaprajza, de mindegyik tágas és jól megvilágított. Amikor elkészült, a legdrágább műterem 880 korona volt, míg a legolcsóbb 510 korona, ezzel is azt szerették volna elérni, hogy minden művész megtalálja a számára legmegfelelőbb és -megfizethetőbb helyet.
Évek óta nézegetjük a kerítés túloldaláról ezt a házat és mindig is reménykedtünk, hogy egyszer majd beleshetünk egy műterembe, éppen ezért is örülünk nagyon, hogy Veszely Ferenc festő és grafikus, aki leginkább pop-art műveiről ismert, beengedett kicsit az otthonába. Tőle tudjuk, melyik helyiségeket alakították ki a modelleknek és azt is, hogy a háború előtt nemcsak a padlótól a mennyezetig tartott az ablak, de még a tetőn is bevilágítók biztosították a megfelelő fényt – a háborúban bombatalálat érte a házat, kiégett és a tető üveg részét nem építették újra.
Az épületben alkotott egykor Rippl-Rónai József, Czóbel Béla, Kokas Ignác, Madarász Viktor és Vojnich Erzsébet is. Az 1900-as évek elején a művészeti élet egyik fontos helyszínévé vált a Műteremház, az emelet a festők, a földszint a szobrászok birodalma volt, ám ma már a legtöbb műterem üres és az épületre is ráfér egy renoválás – utóbbi benne is van a levegőben.
