A kommunista korszak köztéri politikai emlékműveinek sorsa a rendszerváltás éveinek egyik közérdeklődésre számot tartó témája volt. Szinte mindenki arról beszélt, hogy a múltat végképp eltörölni mondathoz hűen ezeket is verjék szét, olvasszák be, de mindenképp tüntessék el Budapestről, vagy pedig egyfajta kordokumentumként tartsák meg az utókor számára. Hosszas tanácskozás és számtalan fórum után a főváros a politikai köztéri szobrok megtartása mellett döntött, de az utca helyett egy városszéli parkba helyezte át őket. Jobban mondva, azt a 42 darabot, amikről az önkormányzatok úgy gondolták, fontos lenne megtartani.
Az 1980-as évek végén, a puha diktatúra korában már nyíltabban lehetett beszélni 56-ról, a szovjet megszállásról és a diktatúráról, így már ekkor megindult egyfajta diskurzus az emlékművek eltávolításáról. Már ekkor voltak spontán vagy szervezett szoborbontások, a rendszerváltás után viszont a tömeges bontás helyett egy Európában addig egyedülálló megoldásra jutott a Főváros: egy olyan szoborparkot hoznak létre, ami lényegében a szobrokat állítók ideológiájának kritikájaként is működik.
Az 1991-ben kiírt építészeti tervpályázaton Eleőd Ákos koncepciója nyert, így a Tétényi-fennsíkon lévő szoborpark ma egy olyan gesztusként várja a látogatókat, ami megmutatja, hogy a demokrácia az egyetlen, ami képes visszatekinteni a múltra, annak minden pozitív és negatív történésével együtt. A szoborparkba került többek között az egykor a Gellért-hegyen állt Felszabadító szovjet katona, a Felszabadulási emlékmű, az Ötvenhatosok teréről a Lenin-szobor vagy a Kun Béla-emlékmű.
A Budapesti Történeti Múzeum időszaki kiállítása, az Osztapenko maradhat? – Köztéri politikai szoboráthelyezések Budapesten 1990–1993 korabeli fotódokumentációkon mutatja be, hogyan váltak a kommunizmus emlékművei a hatalmi reprezentáció eszközéből egyszerű szobrokká.
A kiállítás november 21-ig tekinthető meg a Budapesti Történeti Múzeumban.
