A Budavári Palotához és egyáltalán a Várnegyedhez viszonylag ritkán sétálunk fel, kivéve, amikor a Magyar Nemzeti Galéria kiállításait vagy az Országos Széchényi Könyvtár olvasótermeit látogatjuk, vagy épp randizunk, de a palota környékén még így is sokkal inkább a turisták nyüzsögnek, mint a budapestiek. Pedig a kockaköveken, a hatalmas kupolán meg az újabb visszaépítéseken túl elég sok olyan dolgot találhatunk, amiért megéri megmászni a várhegyet. Ilyen a BTM Vármúzeuma is, ami hol máshol lenne, mint a királyi palotában, és annak ellenére, hogy a csillogás helyett a szocializmus emlékei – vörösmárvány padló, dísztelen álmennyezet – fogadnak, nagyon is izgalmas időutazásban lehet részünk.
Egy kétszintes időtengelybe kerülünk, ahogy belépünk a múzeum főlépcsőházába és végigsétáljuk A királyi palota – a kultúra vára című kiállítást, ami a Budavári Palota történetét meséli el, a középkortól egészen az 1960-as évekig. Az újkori történetet bemutató tárlat nemrég nyílt újra, hiszen a déli összekötő szárny helyreállítása miatt átmenetileg zárva tartott, ráadásul olyan, új tárgyakkal gazdagodott, mint az aranyozott kandallóórák vagy a Szent István-terem kandallójának egyetlen eredeti csempéje. Míg a földszinten Buda visszafoglalásától indul a sztori, és egészen az 1860-as évekig kíséri az épület alakulását, addig az I. emeleten a Hauszmann-féle bővítéseket és a napjainkig tartó történetet ismerhetjük meg. Noha a versailles-i élmény nálunk elmarad, azért a palota egykori tereinek dekorációit és berendezéseit archív fényképeken vagy akár rekonstruált formában szemügyre vehetjük.
Azt gondolnánk, hogy már az Árpád-házi királyainknak is volt állandó székhelyük, ám ennek kialakulását az Anjou-uralkodóinknak köszönhetjük, akik először Visegrádon, majd Budán kezdtek palotaépítkezésbe. Luxemburgi Zsigmond volt az, aki véglegesítette a királyi székhelyet Budán, Mátyás és II. Ulászló uralkodása idején volt a palota legfényesebb korszaka, míg a török megszállás idején tartományi központ vált belőle. 1686 viszont fontos forduló volt a Budavári Palota történetében: a törökök alatt, illetve Buda visszafoglalása során erősen lepusztult épületeket elbontották, az új, már barokk stílusban épült részekben viszont az uralkodói rezidencia helyett katonai parancsnoki funkciót alakítottak ki.
Annak ellenére, hogy magyar királynő lett, Mária Terézia sem szerette volna királyi rezidenciaként használni a palotát, ám engedve a magyarok régi vágyának, kibővítette a barokk épületmagot és elkészíttette a dísz- és tróntermet. Egyébként ekkor épült fel az épület kettős kupolája is, ami ezután olyan divat lett a magyar palotaépítészetben, mint pár éve a látszóbeton és a corten acél volt. József nádor idején ismét uralkodói rezidenciaként funkcionált, sőt, fiatal felesége, Alexandra Pavlovna nagyhercegnő olyan pezsgő udvari életet szervezett, ahol még Haydn is fellépett, egy vitrinben pedig ott van az egykori fényes vacsorák emlékét őrző porcelánkészlet is. Sőt, a földszinti térben az egyik falon egy karmazsinvörös, selyem ananászdamaszt anyag is visszaköszön, amivel Ferenc József idején díszítették a kis tróntermet. Akik pedig szeretnek a tapintás szenvedélyének hódolni, biztosan örülni fognak, mert a falat borító kárpit anyagmintáit egy kihúzható fiókban megtapinthatják.
Az emeletre felérve már Ferenc József magyar királlyá koronázása után vagyunk, amikor is felmerült a budai palota tényleges királyi rezidenciává fejlesztése. Ráadásul a koronázás után arra is rájöttek, hogy az udvartartás nemcsak a királyt és a közvetlen családját, hanem egy több száz fős üzemet jelent, ami nem fér be az eredeti épületbe, így hát újra bővíteni és alakítani kellett, amivel nem mást, mint a korszak egyik legnagyobb építészét, Ybl Miklóst bízták meg, halála miatt viszont 1891-ben Hauszmann Alajos vette át a munkát, így ő fejezte be a palota kiépítését. Hauszmann egyébként ezres nagyságrendben szerezte be külföldi vásárokon a palota dísztárgyait, melyekből mára sajnos viszonylag kevés maradt, mert a II. világháború után mindenki széthordta őket. Néhány étkészlet, váza és kandallóóra azonban gazdagítja a kiállítást.
A háború utáni években is rengeteg terv született arra, hogyan építsék újra, alakítsák át vagy milyen funkcióval töltsék meg a palotát. Ebből a korszakból tervrajzokat, metszeteket és olyan látványterveket is bemutat a kiállítás, amin például szocreál stílusban építették volna újra az épületet – ez csak azért nem valósult meg, mert Rákosinak jobban tetszett a Hauszmann-féle verzió. 1956 után viszont már igény volt rá, hogy a palota ne pártközpont és ne a hatalom jelképe, hanem egyfajta kultúrfórum legyen, ezért Kádár idején megindult a kulturális intézménnyé való fejlesztése, amivel egy időben az egykori palotai mivoltát is teljesen elveszítette.
