Kultúránkban a látásnak Arisztotelész óta kiemelt jelentőséget tulajdonítunk, és a hallással együtt az objektivitás, a megismerés és a kutatás eszközének tekintjük, szemben a tapintás, a szaglás és az ízlelés kategóriáival, amelyek sokáig alsóbbrendű érzékeknek számítottak. Jóllehet a felvilágosodás óta lazulnak a szűk kategóriák, és lassanként vitathatatlan ténnyé válik, hogy minden érzékszervünknek szerepe van emlékeink és identitásunk kialakításában (elég csak Marcel Proust híres madeleine-sütemény-leírására gondolni), a modernitás vizualitásközpontúsága vagy a közösségi média világa könnyen keltheti bennünk azt az érzést, hogy az életünk pusztán vizuálisan leírható.
Az étkezés, az illatok, a textúrák és az ízek világa egyrészt érdekesen viszonyul ehhez az érzethez, másrészt erősen túl is mutat önmagán, hiszen az evés közösségi és politikus tett, étrendünk ma már hatással van a jövőnkre és arra is, hogy a világ más tájain mások hogyan élnek, személyes emlékeket idéz fel, és a jövővel kapcsolatos alkotói kísérletezéseknek is terepet ad. A járványidőszak pedig még jobban összekavarta az étkezéshez való viszonyainkat, hiszen a globális ellátórendszerekben keletkező hiányok megmutatták, milyen törékeny is a jólétünk és az az alapvető képzet, hogy csak lemegyünk a boltba és megvesszük, ami kell. Érdekes, hogy a Covidban szenvedők egyik alapvető élménye a szaglás és az ízérzékelés elvesztése volt, így többen saját bőrükön is megtapasztalhatták, hogy milyen egy addig alapvetőnek vett érzéki élményt csak objektív szempontból megtapasztalni.
Mindezek az izgalmas kérdések kerülnek elő a CAPAZINE Let's Eat! című tárlatán, ahol a workshopok ezúttal is az online térben zajlottak. A műhelymunka vezetői Szalipszki Judit és Mucsi Emese voltak, a programban meghívott előadóként részt vett Perlaki Márton fotográfus is. A workshopon pedig számos neves fotós, képzőművész, food stylist és szakszövegíró vett részt, akik közösen, 7 csoportba rendeződve hozták létre alkotásaikat.
Szabó Eszter Ágnes és Kocsi Olga Öt másodperces szabály című munkájukban annak a képzetnek, vagyis inkább vágynak tartanak görbe tükröt, amelynek segítségével hinni akarjuk, hogy az elpazarolt étel még megmenthető. Mindannyian hallottuk már, hogy ha egy étel leesik, és öt másodpercen belül fölvesszük, akkor nem lesz koszos. Az igazság az, hogy ennek semmiféle tudományos alapja nincs, egyszerűen hinni akarjuk, hogy a szöszöktől megszabadított csokikockát, a gyorsan felkapott húsdarabkát ugyanolyan önfeledten megehetjük, mint ha le se esett volna. A hinni akarókat IRMA5SECOND, a leesett falatok védőszentje támogatja a szellemes alkotás szerint.
Sándor Emese és Simon Zsuzsanna „Csak az nem szereti a kolbászt, kinek nincsen” című alkotása az ételek többletjelentésében rejlő lehetőségeket vizsgálja, hiszen túl azon, hogy a kolbász ízletes és laktató fogás, sokféleképp és számtalan helyszínen, helyzetben fogyaszthatjuk, hagyományos fallikus szimbólum, amelynek frivol konnotációi is ismertek.
Rostás Bianka és K. Takács Márton „A téma ugyebár a rántott hús” című munkája szintén egy fajta ételt jár körül, azonban ennek kapcsán rájöhetünk, hogy személyenként mennyire eltérően gondolkozunk a rántott húsról, attól függően, hogy milyen tudással rendelkezünk a gasztronómia terén, vagy mit szoktunk meg otthon.
A kiállítás nem túl nagy alapterületű, de számtalan lehetőséget kínál arra, hogy rácsodálkozzunk, mennyiféleképpen lehet feldolgozni az evés és a látvány kapcsolatát. A tárlat szombatig lesz nyitva, de a téma újszerűsége miatt nem érdemes kihagyni a pénteken 18 órakor kezdődő záró tárlatvezetést sem, ahol szakavatott segítséget kapunk a látottak értelmezéséhez. A sorozat pedig tovább folytatódik, jövő héten, az F8 Galériában nyílik a LET’S PLANT!, amely a kert és a fotográfia kapcsolatát fogja vizsgálni.
