Három óra negyvenöt perc. Ez a hosszúság elsőre akár elrettentő is lehet, mert abban a világban, ahol egy 30 másodperces reklámot is végtelenül hosszúnak találunk, és valójában semmibe sem tudunk igazán belefeledkezni, ki lenne képes végigülni egy majd négyórás darabot? Az elhivatott színházrajongók, mondjuk. Meg azok, akiket nem ijeszt el ez a 3 óra 45 perc, mert rekordhosszúság ide vagy oda, a Káli holtak nagyon is üt.
A Káli holtak Térey János első és egyetlen „rendes” regénye – vagyis olyan műve, amit nem versben, hanem prózában írt meg –, de ez nem jelenti azt, hogy megkegyelmezne az olvasónak: rögtön bedobja Csáky Alex hömpölygő monológjába 540 oldalon keresztül. Jó, egy kicsit túlzunk, mert valójában benne van a mai magyar művészszínházak, az értelmiség meg úgy en bloc az elmúlt 5-10 év társadalmi jelenségeinek karikírozása. Mielőtt belevesznénk a főhős saját, egyszemélyes drámájába, Térey itt-ott megszakítja a monológot, hol a Hamlet előadásával, hol a Haramiák próbájával meg a színházi élet saját világával.
Ez a több száz oldal és a több óra, úgy tűnik, Káli holtak-sajátosság, de míg ezt a hosszúságot a regényben vánszorgásként éltem meg, addig az előadás minden perce lekötött, és úgy vitt magával a lendülete, hogy egyáltalán nem volt bennem a „haladjunk már!” érzése, ami sajnos a könyv olvasása közben többször is előjött.
Térey fontos szerző, ez tény, de stílusa sokaknak – köztük nekem is – nehezen megfogható vagy éppen fárasztó, ezért a regény is ambivalens érzéseket vált ki, mindez a színdarabon egyáltalán nem érezhető. Sőt!
Ez a háromfelvonásos darab olyan tempót diktál, hogy az egyik síkból a másikba való éles váltás nem elfáraszt, hanem olyan energiával tölt fel, hogy utána még órákig ébren tart az előadásról ránk ragadt hangulat. És nemcsak a történet izgalmas, hanem az is, ahogy színpadra vitték az egészet.
Ez a háromfelvonásos darab olyan tempót diktál, hogy az egyik síkból a másikba való éles váltás nem elfáraszt, hanem olyan energiával tölt fel, hogy utána még órákig ébren tart az előadásról ránk ragadt hangulat. És nemcsak a történet izgalmas, hanem az is, ahogy színpadra vitték az egészet.
Már eleve az érdekes, ahogy a filmforgatás jeleneteit látjuk: a könyvben adott a Káli-medence mint forgatási helyszín, na de ezt a színházban hogyan oldják meg? Képernyőre kivetítve, és hirtelen nem is tudjuk, hogy azt nézzük, ami a színpadon éppen zajlik, vagy azt, ami a képernyőkön megy, abszurd, hogy egy színházban a tévéképernyőt nézzük, mégis jól működik, ráadásul a játéktér nemcsak a színpad, hanem majdnem az egész Kamra.
A Káli holtaknak jól áll a minimálkelléktár: nincs díszlet, csak a színpad végén felépített terepasztal, ahogy jelmez se nagyon, és ez nem véletlen: a négy szálon futó cselekményben ide-oda ugrálunk a jelenetek között, miközben a színészek is hirtelen váltanak át egyik karakterről a másikra – idő se lenne a színpad átrendezésére és a komplexebb jelmezek felöltésére, de ezeket nem is hiányoljuk.
A Káli holtaknak jól áll a minimálkelléktár: nincs díszlet, csak a színpad végén felépített terepasztal, ahogy jelmez se nagyon, és ez nem véletlen: a négy szálon futó cselekményben ide-oda ugrálunk a jelenetek között, miközben a színészek is hirtelen váltanak át egyik karakterről a másikra – idő se lenne a színpad átrendezésére és a komplexebb jelmezek felöltésére, de ezeket nem is hiányoljuk.
Az előadás egyébként tele van szerepegybevonásokkal: egyik pillanatban még Alex beteg apját – akit Bán János alakít – látjuk járókerettel becsoszogni, aki egyszer csak, minden előjel nélkül, már Hamlet apjának dühöngő szelleme. A színészeken érződik, hogy élvezik, amit csinálnak, és nem esik le róluk egyik karakter sem, jól állnak nekik a szerepek, nézőként is jó beleveszni abba, ahogy egy darabon belül ennyi személyt jelenítenek meg.
Valójában mi is több darabot nézünk egyszerre, mert noha az egész a Káli holtak, de egy teljesen új Hamletet is kapunk, meg egy kisebb részletet a Haramiákból. Tasnádi Bence nemcsak Csáky Alexként zseniális, hanem Hamletként is, az előadás végére pedig elég jól látszik a két karakter lelkiállapota közötti párhuzam: mindkettő egész nagy hullámvölgyön és személyiségfejlődésen megy keresztül. Tasnádit egyébként annak idején Dömötör András rendezővel közösen választotta ki Térey a szerepekben és sikerekben lubickoló, magabiztosan szárnyaló, majd a végére mindenből kiábránduló és szétzúzott lelkű Csáky Alex szerepére, aki a végére egészen meghasonlik. Ezt a darab is jól érzékelteti, mert a reális és a hallucinált síkok meg a különböző színpadi próbák és szerepek teljesen egybemosódnak.
A Káli holtak hosszú előadás, de hát a regény is az, viszont annyi impulzust kapunk abban a majd 4 órában, hogy kár lenne kihagyni. És még az is érti, aki nem olvasta a könyvet vagy nem az a „mindenhétenszínházbajáró” típus, mert teljesen jól működik, és izgalmas egyfajta paródiát látni arról, hogyan működik a színház – vagy tágabban ez a kis magyar valóság. Mi nagyon szerettük, és nem kizárt, hogy újra megnézzük.
