Vigyázat, a képek némelyikén trágár, szókimondó tartalom olvasható!
Ha feltesszük a kérdést, hogy miért firkálunk a falakra, meg hogy mióta, a válaszért az ókori Rómáig kell visszamennünk. A hirdetményeket meg a politikai üzeneteket és az egyéni véleményeket is a falakra írták fel, teljesen természetes dolog volt oda írni. Aztán ahogy elmúlt a nagy birodalom dicsősége, annyiban maradt ez a hagyomány is.
A falak összefirkálását, összerajzolását mint rongálást büntették az átkosban – ha politikai üzenete volt, akkor még izgatásért is elővették az alkotót –, és büntetik napjainkban is, de most azért vannak olyan részei a városnak, ahol mégis lehet büntetlenül a falra festeni. Ahogy fejlődött a graffitizés és pláne amióta street artról beszélünk, valahogy megengedőbbé váltunk. Meg hát valljuk be: elég jól feldobja a városképet egy-egy színes rajz.
Régebben a falfirkákat nagyfokú igénytelenség jellemezte. A lényeg mindig az üzenet volt, ami maga alá gyűrte az esztétikát. Az egyszerű szerelmi üzenetek mellett főleg trágárságok születtek, na és persze tömegével szöveges politikai tiltakozások, de olyan is akadt, ami összekötötte az utóbbi kettőt. Aztán a 80-as évekre egyre gyakoribbak lettek a sima rajzok, megjelentek a mai graffitik egyszerű, konkrét előzményei, és szívesen fújtak vagy rajzoltak a falra az egy-egy zenei stílus körül felépült szubkultúrák is: általában a kedvenc zenekar nevét. Mi, városlakók pedig szép lassan megszoktuk az egyre esztétikusabbá váló falfirkákat, és már nem bosszankodunk, ha meglátunk egyet, hanem inkább megnézzük.
