Kezdjük egy ordas nagy közhellyel: változnak a korok, változnak az emberek. Persze sosem mindegy, hogyan. Amíg a nem túl régiek – legalábbis a gondolkodó, moralizáló fele a régieknek – azon kesergett, lamentálgatott, filozofált, hogy miért is szabadulunk meg és takarítjuk ki magunkból a gyerekkorunk minden emlékét, nyomát és írmagját, ma már inkább az ellenkezője játszik. Ahogy belépünk a felnőttkorba, megérezzük, sőt megtapasztaljuk annak gyakran nyomasztó nehézségeit, minden felelősségét, akkor – mintegy védekezési reakcióként – elkezdünk visszaaraszolni – ráadásul társadalmi szinten, vagyis tömegesen – egy gyermeki állapotba, ami ugyan épít, csak hát lefelé.
Amikor felnőttként megőrzünk valamit a gyerekségünkből, attól mindig színesedik az ember, bölcsebb, kíváncsibb, belátóbb és elfogadóbb lesz. Ellenben amikor a gyermeki létet választjuk, abba lépünk vissza ahelyett, hogy megélnénk a maga teljességében a felnőttkorunkat is, az mindig menekülés. Hát jól van ez így? Hát nincs. Erről szól a Knoll Galéria Posztfelnőtt címet viselő, legújabb csoportos kiállítása, ami november 16-ig nézhető meg a Liszt Ferenc téri kiállítótérben.
A Knoll a kelet-közép-európai régió első kortárs magángalériája, 1989-ben nyitott meg, mindössze 4 évvel azután, hogy Bécsben az anyaintézmény is létrejött. A céljuk az, hogy a hazai és a kelet-európai művészek munkáit a nyugati országokban, az ottaniakat pedig ebben a régióban bemutassák és megismertessék a közönséggel. A Posztfelnőtt című kiállítás az utóbbi kategóriába tartozik. A kiállított tárgyak – melyek között találunk fotót, videót, festményt és installációt is – szellemesen, szórakoztatóan és elgondolkodtatóan tárgyalja a felnőttség és a gyermeki állapot kapcsolatát, és még némi játékos akcióra is ráveszi a tárlat látogatóit.
A két leglátványosabb és akcióra ösztönző kiállítási darab egy bicikli és egy babakocsi. Előbbi egy szobabicikliből kialakított, gyermek méretű bringa, amit másképp kell irányítani, mint a hagyományos kétkerekűt, mivel az első, nagyobb kereke merev, míg a két kis hátsó mozog. Nem könnyű megtalálni az egyensúlyt az irányításban, de nem is lehetetlen. A babakocsi ellenben gigantikus méretű, felnőttekre méretezett, és nem kell hozzá szülő, hogy tolja a benne ülőt: a babakocsit mi magunk tudjuk vezérelni egy egyszerű távirányító segítségével. Amikor benne ül az ember, hamar világossá válik számára, mi a különbség gyermeknek lenni felnőttként – megőrizni valamit magunkban a gyermekségből – és a gyermeki létet választani a felnőttség helyett. Nagy, már-már katartikus felismerés, de maga a kiállítás is az. Meg persze figyelmeztetés, mert talán fel sem tűnik senkinek – vagy alig valakinek, például a kiállító művészeknek –, hogy mit művelünk magunkkal.
