„Most tartunk ott, hogy felnőtt egy egész női generáció, amelynek van hangja” – Interjú Szabó T. Annával

We Love Budapest: Sokszínű szerző vagy, költő, író és műfordító egyben, mégis sokszor előfordul, hogy Dragomán György feleségeként azonosítanak, vagy az ő regényeinek elolvasása után ismerik meg a munkásságodat. Holott egyáltalán nem arról van szó, hogy feleség vagy, aki ír is, hanem teljesen egyenrangú szerzők vagytok. Azt, hogy a regényei miatt Dragomán György egyszer csak berobbant a köztudatba, te hogyan élted meg, vagy okozott-e valaha is belső konfliktust számodra?

Szabó T. Anna: Mi egészen kamaszkorunk óta együtt vagyunk, ekkor már mindketten írtunk, és kevesen tudják, de mindkettőnk első publikációja ugyanabban az egyetemi újságban, egyszerre jelent meg. Velem ellentétben Gyuri sokáig nem publikált, nekem jelentek meg először könyveim, úgymond nekem lett először nevem. Erős bennem ez a makacs akarat, mindig is szerettem volna múlékonyan maradandóvá tenni a nevem, nem klasszikussá akartam válni, csak szerettem volna ott lenni a polcon, már csak azért is, mert a nagyapám és az apám is elég ismert volt Kolozsváron. Inspirált, hogy híresek, és ott munkált bennem ez a „majd én is megmutatom” attitűd. Megjelentek a könyveim, emiatt megvolt bennem az a magabiztosság és nyugalom, hogy egyáltalán nem zavart, amikor Gyuri 30-32 évesen berobbant az első regényével. Sőt, inkább kiegyenlítődésként éltem meg, hiszen sokáig vártunk rá, hogy ő is megmutassa magát. Az egymásra való féltékenység teljesen felesleges, maximum annyi előnye van, hogy ha valamelyikünk jót ír, az húzza a másikat magával. Egymást segítve, egymást inspirálva, egymásnak témákat adva írunk kamaszkorunk óta.
 

WLB: Az, hogy mindketten írók vagytok, hogyan befolyásolja az alkotást? Reflektáltok vagy beleszóltok a másik írásába? 

Sz. T. A.: Minden alkalommal elolvassuk egymás írását, legyen szó novelláról, regényről, versről vagy receptről, lehetőség szerint mindent, és általában megfogadjuk egymás javaslatait. Ha nem, akkor annak oka van, de amikor az ember nagyon biztos a maga dolgában, akkor sem rendül meg, ha a másik élesebb kritikát mond. Régen sokkal makacsabbak voltunk, olyankor nem tudtuk meggyőzni egymást az igazunkról. Volt olyan versem, ami Gyuri szerint nem volt jó, vagy nem értette azt a hangot, amit én is még csak próbálgattam, ilyenkor megvártam, hogy mindketten abban a hangulatban legyünk, hogy értsük a szöveget. 

WLB: Mi volt ez a hang? 
 
Sz. T. A.: Volt egy olyanfajta női hang a verseimben, amit még én sem értettem az elején, Sylvia Plathhoz volt hasonló. Idegenkedtem ettől a nagyon vad és erős hangtól, ami ma jellemez, immár főleg prózában. Nagyon nehéz volt kiegyenlíteni ezt az érzékibb hangommal, meg kellett szoknom, miközben arra is figyelnem kellett, hogy ne forduljon át hisztivé, mert ez a vadság képes rá, nagyon vékony a határ. Mindig azt gondoltam, hogy én egy jámbor, kedves, türelmes valaki vagyok, de a fiaink megszületése után ez változott, totálisan kiszolgáltatottnak éreztem magam, mert még a szerelmének sem annyira kiszolgáltatott az ember, mint a gyerekének. Ez az a pillanat, amikor az ember elveszti a türelmét és hajlamos átfordulni banyává, és ez ijesztő. Ilyen szempontból nemcsak tanult dolog, hanem biológiai kényszer, hogy az anya türelmes legyen a gyerekével, mert egy másik ember élete múlik rajta. 

Mostanában az autóban engedem ki a hangomat, mert ott vagyok egyedül, és iszonyú jó érzés elengedni magam, sokkal jobban tudok azóta beszélni. A hang megtalálása és a hang kiengedése fontos, könnyebb jámbornak lenni azután, ha az ember egyszer már kisírta, kiordította magát. 
 

WLB: Amikor egy férfi szerző helyezkedik bele női beszédhelyzetekbe, tőlük még ezt is jobban elfogadjuk, de ha a nők erősebb, durvább hangnemet ütnek meg, akkor gyakran megkapják a hisztis vagy feminista címkét. Persze én is olvastam már olyan könyvet, amiről azt gondolom, hogy nem feltétlenül kellett volna kiadni, mert a nyelvezete még számomra is közelebb áll a hisztihez, mint az elnyomásból kitörő üvöltéshez. Hogyan lehet elkerülni ezeket a címkézéseket, vagy hogyan legitimizálható a durva hang?

Sz. T. A: Miért ne nevezhetnénk szenvedélynek? A női vadság riasztó, néha még én is visszadöbbenek. Ez az anya-banya szójáték fejezi ki talán a legjobban a kedvesség és a durva hang közötti vékony rést. Nyilván az értelemmel kell uralkodni rajta, hiszen azért vagyunk emberek, de amíg nem engedjük ki a hangunkat, addig nem tudunk énekelni. Sylvia Plathra és Szabó Magdára is jellemző ez a vad, sikoltó beszédmód, ez engem korábban megriasztott, de voltak pillanatok az életemben, amikor megértettem. Fontos, hogy ezeket leírjuk, legalább magunknak, de hogy mit adunk ebből ki, azt át kell gondolni. Ez egy keskeny mezsgye, ha nem írod meg, az a baj, ha megírod, akkor az. A legnagyobb olvasói problémám ezen a téren Török Sophie-val van, ő nagyon elfolyó, nem rántja össze a szöveget, ezért nem tudok megbékélni vele, miközben nagyon erős hangja van.

Számomra is még kérdés ez az egész, bennem sincs még meg az az érzés, hogy most megnyugodtam volna. Egyszer csak kisüvít ez a sok harag és hallgatás a nők által írt irodalomból, és ez az átmeneti agresszió és fájdalom vissza fog békélődni – már ha a világ is abba az irányba halad. Azt hiszem, nagyjából most tartunk ott, hogy felnőtt egy egész női generáció, amelynek van hangja. A nagymamám egy csodálatos tudós asszony volt, szigorú, erős jelenléte volt, de a maga nevében nem nagyon beszélt, és ezt nagyon sajnálom. A másik nagymamám annál is kevésbé, soha nem láttam nyilvános térben beszélni. 

WLB: Mindig is voltak jó női szerzőink, de valahogy az elmúlt évtizedben kerültek igazán előtérbe. A gimnáziumban csak akkor olvastunk tőlük, ha a magyartanárunk külön felhívta rá a figyelmünket, de még az egyetemen is a férfiak műveiben dúskált az irodalmi kánon, talán csak Tóth Krisztina és Rakovszky Zsuzsa került bele.

Sz. T. A: A mai napig nem békéltem meg ezzel a helyzettel. Nemrég olvastam Wohl Stephanie Hátrahagyott iratait, Zichy Géza írt hozzá egy utószót, amiben arról beszél, hogy azért jó író nő létére, mert „tehetségének ereje […] előadásának férfias plasztikájában rejlik”. Valahogy még mindig ott tartunk, hogy a férfi az abszolút etalon és kiindulási pont, erről Gyurival is sokat beszélünk. Olykor még nekem is nehéz, holott itt áll mellettem, támogat, és nem mondja, hogy ne írjak. Tanulságos, hogy ami a férfiaknak teljesen természetes – elismerés, munkahely –, ott a nőknek ötszörösen kell teljesíteni még ma is, mert a bizalmatlanság nem múlt el. Ha bemegyünk egy múzeumba, ott még mindig többségében férfiak festményeit látjuk, de a tudományban is hasonló a helyzet a magasabb szinteken, például az Akadémián.

A 90-es években jártam egyetemre, egyrészt az összes mesterem férfi volt, másrészt szinte semmi sem volt a tananyagban női szerzőktől, bár Rónay László emlegette őket, de ez nem volt divat; S. Sárdi Margit akkoriban szerkesztette csak a költőnőket bemutató antológiáját. A női szerzők másfajta, erős hangja még most is eléggé riasztó tud lenni sokaknak. Az ember szívébe döf, katartikus az egész, különösen Rakovszky versei, de Nemes Nagy Ágnes hangja is annyira erős, hogy hónapokig képes volt megbénítani, annyira uralkodott rajtam. Lassan be fog állni ez a női arány, itt a 2000-es évek környékén kezd kirajzolódni és megjelenni egy új generáció. 
 

WLB: A nőkre jellemzően az anya, a feleség, a lágy és simulékony vagy épp a támogató szerepeket osztják rá még ma is. Ebben te hogy látod magad? 

Sz. T. A.: Ez az egész szerintem neveltetés kérdése is. Ma is ez a viktoriánus vagy Jókai-féle nőeszmény az elvárás, az engedelmes, háztartást vivő nő. Egyébként Jókai nagyon vad és szabadságra vágyó nőket is megírt, pártolója volt az emancipációnak, de a szavazójog például csak a korabeli nőknek jutott eszébe, a márciusi ifjaknak nem... Ugyanakkor én sem érzem jól magam, ha fut a ház, a saját felelősségemnek gondolom, hogy rendbe tegyem, mert mélyen belém van nevelve ez a súlyos szégyenérzet, hogy ez a nő feladata. Az egy érdekes kérdés, hogyan neveltek minket, az erdélyi nők fiatalabb generációjának van egyfajta belső lázadása a tradicionális környezet ellen, amit szeretünk, de mégis ki akarunk törni belőle. 

Nagyon régóta megvan a nőknek ez a hátország szerepe, ez egy kötelességnek tekintett feladat, de még az is lehet, hogy belénk van kódolva az anyai ösztön miatt az alkalmazkodás – nem tudom. Viszont ha mi mindig ott vagyunk a férfiak mögött, akkor minket ki tart meg? Gyuri engem direkt nevezett a harcostársának, hogy ne érezzem magam hátországnak, és fontos nekem, hogy egymásnak dőljünk, ne legyen ez egyenlőtlen. Sok nő meghátrál, amikor szembesül az agresszióval, és nem félelemből, hanem a saját érdekükben, viszont ha szembemennek vele, akkor hamarabb kapják meg a banya címkét, mintsem elismerjék őket. Még Kaffka Margit, Szabó Magda, Nemes Nagy Ágnes kitüntetett helyét is megkérdőjelezik időnként. 

WLB: Ez a vad és erős hang a verseidben is megjelenik, de sokkal inkább ritmusokban érzékelhető, mintsem szavakban, vagy ha már Gyuri harcostársa vagy, akár harci dalokként is értelmezhetők. Mennyire tudatos ez az énekszerű beszédhang?

Sz. T. A.: Én ezzel kommunikálok, mindenben, még prózában is. Jobban hiszek a ritmusban, a lélegzetvételben, mozgásban, mint a tagolt beszédben, holott az értelem nagy híve vagyok. Vannak olyan szavaink, amelyek esetleg kicsit idegenebbek a vers mondandóját tekintve, de ha ritmikailag a helyén van a szó és megvan a svungja, akkor nem zavar. A szavaknak nincs olyan súlya, mint a dallamnak, de talán ez a személyiségemből is fakad, hajlamos vagyok „zümmögésre”. Ezt a finomságra hangoltságot nehéz leküzdeni – de nemcsak nőkre jellemző ez, hanem, mondjuk úgy, nyugatos stíluseszmény, Tóth Árpád, Kosztolányi, Dsida mind ilyenek. Az értelemadás gesztusa az írás, és meg kell találnom az egyensúlyt a puszta dallam és a puszta értelem között.
 

WLB: A versek mellett prózában is alkotsz, melyik helyzetben vagy sokkal inkább személyesen is jelen vagy adod ki magad jobban?

Sz. T. A.: A személyesség nálam nem volt ennyire evidens. Objektív költőnek készültem, teljesen személytelen, általános dolgokat akartam megírni. Ez akkor változott, amikor megszületett az első fiunk, ekkor tudtam belevinni a személyességet a verseimbe. Az Elhagy kötetnél jöttem rá, hogy a személyes, az egyben általános is. A szemérem- és a szégyenérzet azért tud akadály lenni, mert nincs olyan dolog, ami ne történt volna meg mással is, és ami megtörtént, azt nem szabad elhazudni. A testiség mindenfajta megtapasztalása, az érzékiség, az érintés, a légzés… Mindig olyan jó megtudni, hogy mennyi hasonló ember van rajtunk kívül a világon. A személyesen keresztül vezet az út az általánosba, és nem fordítva. Még Weöres is nagyon sok személyes verset írt, miközben róla is azt gondoljuk, hogy próteuszi költő.

Amikor prózát írok, mindig valaki más akarok lenni, beszélni szeretnék emberekről, sorsokról vagy a magam történéseit transzponálni másokba. Ezt a versben nem lehet, legfeljebb a szerepversben. Nem vagyok született prózaíró alkat, nem tudok olyan távolságtartó lenni lélekben, mint az, aki soha nem írt verset. Hajlamos vagyok arra, hogy berántsanak a történetek, holott egy prózaírónak nem szabad berántódnia a tárgyába, egy költőnek viszont muszáj. Ez az állandó kísértése a prózának, legalábbis nálam. Nem az a dolga a szerzőnek, hogy elbújjon. Ha nem tárja ki magát – és itt nem az érzelemviharokról, hanem az őszinteségről beszélek –, ha nem adja oda magát a szövegen át az olvasónak, akkor felesleges, hogy kiadják. Ezt a fajta teljes, intenzív jelenlétet nehéz létrehozni, de csak ennek van értelme.