Lassan egy éve zárva tart a világ, utazni sem lehet. Ezért egy jobb kedvre hangoló, nosztalgikus sorozatot indítottunk, melyben megemlékezünk azokról a nagy magyar világutazókról, kalandorokról, akiknek sok esetben a budapesti múzeumok anyagát köszönhetjük. Hopp Ferenc után következzen Xantus János, a 48-as szabadságharcosból és emigránsból lett természettudós, az Állatkert első igazgatója.
Száz éve még nem létezett tömegturizmus, olcsó, fapados járatok sem voltak, kevesek kiváltsága volt az utazás. De aki megtehette, annak kivételes élmények jutottak osztályrészül, és nem egy expedícióra induló vagyonos ember és kutató akadt, aki utazásaival elévülhetetlen érdemeket szerzett a tudomány vagy a műgyűjtés terén. Sokan közülük hozzájárultak ahhoz, hogy ma a budapesti múzeumokban páratlan gyűjteményekben és kincsekben gyönyörködhetünk.
Xantus János jogászként végzett a győri jogi akadémián, de zoológusként, etnográfusként és utazóként tartja számon az utókor, Amerikában, majd Kelet-Ázsiában végzett korszakos jelentőségű természetrajzi kutatásokat és gyűjtéseket. Rendkívül sokoldalú ember volt, aki elmondhatta magáról, hogy harcolt az 1848-as szabadságharcban, az amerikai emigrációban természettudóssá vált, ő volt a Budapesti Állatkert első igazgatója, a Magyar Nemzeti Múzeum természetrajzi gyűjteményének megalapozója, a Néprajzi Múzeum előfutárának alapítója és első őre. Megragadni is nehéz, polihisztorként mely területen emelkedett ki leginkább, az állat-, a növénytan vagy az etnográfia területén. Útikönyvek, ismeretterjesztő írások szerzője, akinek nevét több növény- és állatfaj is viseli. Hat nyelven beszélt, kétszer nősült (első házassága fél év után válással végződött), és kalandos élete szomorú véget ért: 69 évesen ideggyógyintézetben halt meg.
Nem is vállalkozunk rá, hogy részletesen elkísérjük az olvasót megszámlálhatatlan útján. 1825-ben Somogy vármegyében született, 1847-ben még aljegyzőként dolgozott Kaposváron, és stabil jogi karriert futott volna be, ha nem ragadja el a magyar szabadságharc iránti forradalmi érzülete. Vitézül harcolt végig, a világosi fegyverletétel után Angliába szökött, ám mivel itt nem talált munkát, Amerika felé indult. Pár dollárral a zsebében szállt partra New Yorkban, és dolgozott napszámosként, zongora- és nyelvtanárként, hordárként. Szerencsét próbált a vadnyugaton is, ahol a Pacific Vasút nyomvonalát kitűző expedíció tagjaként kapott megbízást. Majdnem végleg letelepedett farmerként az Iowa államban emigráns magyarok által alapított Újbuda városában. Földvásárlási kísérlete meghiúsult, viszont megtanult növényeket és állatokat preparálni, aminek később nagy hasznát vette gyűjtései során. Egyes források szerint 1853-ban, 28 évesen spanyol- és térképészeti tudásának köszönhetően Pál württembergi herceg felkérte, hogy kísérje el Mexikóba és Texasba, ekkor találkozott először indiánokkal, akikről több kötetnyi feljegyzést készített. New Orleansban kaphatta el a maláriát, aminek következményeként élete végéig rossz volt az egészsége.
Egyéb megélhetés híján 1855-ben belépett az Egyesült Államok katonai mérnökkarába, a sors pedig Kansasbe vetette, ahol annak az orvosként dolgozó William Hammondnak a segítőjévé vált, aki amatőr ornitológusként a washingtoni Smithsonian Intézetnek és a philadelphiai Természettudományi Akadémiának dolgozott. Ez fordulópontot jelentett az életében, később ezeknek az intézeteknek végzett gyűjtőmunkát Amerika ismeretlen tájain, köztük Dél-Kalifornia csücskében is, nagy elismerést aratva tudományos körökben. 390 új fajt fedezett föl életében, 290-et ezen a vidéken, és közülük csaknem ötven viseli Xantus nevét. Élményeiről magyarul is publikált, a kaliforniai élményeiről írt könyve 1860-ban jelent meg, Pesten – mindeközben családja Győrben várta hazatértét.
Egyre ismertebb lett, Karl May róla mintázta Winnetou történeteiben Old Shatterhandot egy fennmaradt levél tanúsága szerint, melyben az író külön engedélyt kért tőle a karakterábrázoláshoz. Az Egyesült Államok rábízta a Sierra Nevada kartografálását is. Xantus amikor csak tehette, küldte haza a ritka növény- és állatpéldányok ezreit Budapestre, néprajzi tárgyakkal, könyvekkel együtt. Rendíthetetlenül készítette és publikálta feljegyzéseit, felfedezéseit, több földrajzi és tudós társaság a tagjai közé választotta, köztük a londoni Royal Society is. 1859-ben a Magyar Tudományos Akadémia is levelező tagjává választotta.
1862-ben az amnesztiának köszönhetően hazatért, de az egzisztenciális bizonytalanság miatt visszatért Amerikába, ahol kinevezték konzulnak Mexikóba – innen többezres állatgyűjteményt küldött a washingtoni Smithsonian Institutionbe, mellette pedig a Nemzeti Múzeumba is. 1964-es hazatérése előtt végiglátogatta a nyugat-európai állatkerteket, majd részt vett a Pesti Állatkert terveinek elkészítésében – és első igazgatójaként ő is nyitotta meg 1866-ban.
Nem sokáig maradt viszont az Állatkert élén: nem tudott ellenállni Eötvös József miniszter kérésének, és elvállalta az Osztrák–Magyar Monarchia kelet-ázsiai expedícióját, melynek célja az volt, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum Természetrajzi Osztályának vásároljon és gyűjtsön tárgyakat. Első küldeménye stílusosan „egy palack különös csótány” volt a Szuezből Ceylonba tartó gőzösről. Bejárta Sziámot, Kínát, Japánt, de Jáva szigetére és Borneóba már egyedül ment, kibékíthetetlen ellentétbe került ugyanis az expedíció osztrák résztvevőivel. Helyi ültetvényesek és ajánlólevelek segítségével jutott előre magányos útjain. Az akkor szinte még felderítetlen Borneóban töltött 4 hónap alatt összesen kilenc orangutánt ejtett el (melyek tartósítása teljes konyak- és ginkészletét felemésztette), és innen származik utazásának legértékesebb, legteljesebb néprajzi gyűjteménye is.
Két év múlva tért haza, összesen 2533 tárggyal gyarapítva a Nemzeti Múzeumot. Ebből az elképesztő néprajzi gyűjtésből jött létre a Nemzeti Múzeum önálló Néprajzi Osztálya, melynek az igazgató őre lett, és aminek köszönhetően a mai Néprajzi Múzeum alapítójaként tartják számon. Ő maga is szeretett volna önálló intézményt a gyűjteményeinek, de ez életében már nem jöhetett létre, pedig magyar néprajzi gyűjtést is végzett az 1873. évi bécsi világkiállítás alkalmára; műtárgyainak nagyobb része viszont az időközben megalakuló Iparművészeti Múzeumba került. A Néprajzi Múzeum mégis azt a napot tartja születésnapjának, amikor Xantus Jánost kinevezték a Magyar Nemzeti Múzeum Ethnographiai Osztályának őrévé 1872. március 5-én. Az egyes leltári számot viselő műtárgy például egy japán lampion, amit ő hozott haza.
Xantus János nem volt könnyű személyiség,
szenvedélyes, ámde sértő modora
miatt könnyen összetűzésbe lehetett vele keveredni. „Érthetően bántotta
az, hogy idehaza sem a tudományos könyveit és gyűjtéseit, sem a személyét nem
becsülték meg eléggé. Elkeseredésében hagyta abba az írást is”
– írta a Pesti
Hírlap szerzője a róla készült 1929-es portréban.
Könnyen meglehet viszont, hogy egy igazi David Attenborough veszett el benne, aki ha ma képernyőre kerülne, nagy nézettséget produkálna.
„Csaknem mindig festők és írók közé járt, a tudósok legtöbbjét kerülte, és ha a régi nívós bohémtársaság Kecskeméti utcai tanyáján mesélni kezdett, példátlan érdeklődéssel hallgatták akár reggelig is. Különösen az egzotikus nőkről tudott sok föl nem jegyzett megkapó érdekességeket. A távoli élet legintimebb társadalmi, művészeti és egyéb szokásairól is olyan alapossággal beszélt, amely világhírű külföldi tudósok forrásául is szolgált évtizedeken át” – folytatja az újságíró.
„Csaknem mindig festők és írók közé járt, a tudósok legtöbbjét kerülte, és ha a régi nívós bohémtársaság Kecskeméti utcai tanyáján mesélni kezdett, példátlan érdeklődéssel hallgatták akár reggelig is. Különösen az egzotikus nőkről tudott sok föl nem jegyzett megkapó érdekességeket. A távoli élet legintimebb társadalmi, művészeti és egyéb szokásairól is olyan alapossággal beszélt, amely világhírű külföldi tudósok forrásául is szolgált évtizedeken át” – folytatja az újságíró.
Xantus Jánosnak a Chaenactis xantiana, a Phyllodactylus xanti,a Hylocharis xantusii és társai mellett a Budapesti Állatkert Xantus János-háza, a győri állatkert és múzeum, valamint egy budapesti gimnázium is viseli a nevét. Ótátrafüreden, ahová gyógyulni ment, egy forrást neveztek el róla. Ő az egyik alapítója a Magyar Földrajzi Társaságnak, alapítója és elnöke volt a Néprajzi Társaságnak. 69 évesen hunyt el, 1894-ben, tébolyult elmével; élete végén olyan terveket szőtt az Adria partján töltött gyógykezelésén, hogy megalapítja helyben az állatkertet, ahol a világ összes állata látható lesz.
2006-ban film készült a különös kalandor életéről, Magyar volt-e Old Shatterhand? címmel, reagálva arra a Karl May-kutatóra, aki a 70-es években ezt a kérdést feszegette, bemutatva amerikai utazásainak hiteles helyszíneit, a világhírű indiánregények és Xantus írásainak összefüggéseit.
Felhasznált irodalom:
- Gyarmati János: Xántus János. Néprajzi Múzeum online gyűjtemények
- Makra Szabolcs: Xantus János. Magyar Természettudományi Múzeum
- Tábori Kornél: Regényes magyar sorsok. Xantus, az utazó. Pesti Hírlap, 1929. december, 51. évfolyam, 296. szám
- Lajos Mihály: Híres magyarok. Somogytól a világhírnévig. Kárpátalja, 2011. augusztus, 11. szám, 34. szám
- Pesti Hírlap, 1894. július, 16. évfolyam, 191. szám