Titkos vízesés egy tündérvölgyben – Végigjártuk az Alsó-Jegenye-völgyet

A Budapest és Solymár határában lévő vízesés 2021 eddigi legnagyobb felfedezése – nekünk biztosan, olyannyira, hogy idén már kétszer is megjártuk az Alsó-Jegenye-völgy–Rózsika-forrás–solymári vár útvonalat, noha a legelső túrát hóolvadáskor, bokáig sárban sikerült teljesítenünk. Ha az időjárás kegyes hozzánk, akkor a völgyben kacskaringózó patak melletti széles út kényelmesen járható, de eső után bizony meg kell küzdeni a saras tereppel. Ez persze nem baj, mert izgalmas kaland az erdőben csúszkálni, főleg, ha a vízeséshez is megkísérlünk lemászni – bár utóbbit erősen ajánlott száraz időben, túrabakancsban megtenni.

Ha a 40 napos esőzések közepette végre sikerül kifognunk egy napsütéses napot, akkor érdemes eltöltenünk pár órát a Budai-hegység legvarázslatosabb völgyében, ami valójában egy titkos tündérvölgy is lehetne, ha nem az egyik legnépszerűbb kirándulóútvonal lenne. A fák lombja között átszűrődő fények, a madarak csicsergése és a kacskaringózó patak csörgedezése mesebelivé teszi a tájat.

A Hidegkúti úton autózva vagy a Shell-kútnál tankolva nem biztos, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy elég pár lépést tennünk az erdő felé, hogy megtaláljuk az Alsó-Jegenye-völgy rejtelmeibe vezető ösvényt, ami egészen a solymári várig vezet.

A könnyű, viszonylag rövid, 5,6 kilométeres túrát röpke másfél óra alatt teljesíthetjük (ha teljesítménytúrázunk), de a végigrobogás helyett mi a ráérős sétát és andalgást javasoljuk. Így olyan apróságokat vehetünk észre, mint az erdő mélyén eldugott faházikó, a gyerekek – de lehet, hogy indiánok – által épített sátorkunyhó vagy a rét közepén, szalagos fák alatt gyűlést tartó manók –, jó, tudjuk, hogy igazából egy szülinapi zsúr szemtanúi voltunk.

Utunk a Paprikás-patak mellett vezet végig, ahol a sárga sávot és a kék Mária-jelzéseket kell követnünk, de ne aggódjunk, a fákon és a hidakon szépen látszódnak a felfestések, úgyhogy lehetetlen eltéveszteni az utat. A fő attrakciónak számító vízesés mellett viszont könnyű elmenni, hiszen a balra lefelé vezető falépcsőkön – és a hétvégén arra nyüzsgő embereken – kívül más nem jelzi a hollétét, így ha hirtelen ötlettől vezérelve, előzetes ismeretek nélkül vágunk neki a Jegenye-völgynek, előfordulhat, hogy simán elsétálunk mellette.

A 4-5 méter magas homokkőpadról zubogó víz a Budai-hegység legnagyobb vízesése, és ennek megfelelően olyan robajjal zúdul bele a kövekkel körülvett tavacskába, hogy nemhogy a madarakat, de még a saját gondolatainkat sem halljuk.

A vízesést kényelmesen felülről lehet megcsodálni, de vállalkozó szelleműek megpróbálkozhatnak lemászni az aljához. A sziklákon való megcsúszások és kisebb balesetek elkerülése érdekében javasoljuk, hogy a túraúton haladjon mindenki még kb. 10 métert, és egy kevésbé meredek lejtőn ereszkedjen le a patakhoz, majd sétáljon vissza a vízeséshez. Lehet, hogy ez nem akkora kihívás, viszont a vízeséssel szemben sétálni sokkal látványosabb és jobb élmény, mint a patakba esni.

Ha a zuhatag után egy darabig még közvetlenül a patak partján sétálunk, akkor egy különleges kőépítmény romjait is felfedezhetjük. Izgalmas találgatás veszi kezdetét: vajon ókori vagy középkori várfalat látunk, de a megoldás ennél jóval prózaibb: az 1930-as években egy strandfürdőt hoztak létre itt, így a falmaradványok valójában a völgyzáró gáthoz tartoznak. 

Az útra visszatérve hamar elérünk egy hatalmas, erózió pusztította homoksziklafalhoz, amit érdemes megmászni – úgy tűnik, ez a túra a mindenre fel- és mindenhová lemászóknak kedvez –, mert egy kicsit olyan, mintha holdbéli tájakon kalandoznánk. Továbbhaladva, ide-oda kanyarogva, fahidakon átsétálva hamarosan egy kellemes pihenőhelyhez érünk, aki szeretné, itt is megeheti a madárlátta szendvicsét, de ha piknikhangulatra vágyunk, akkor érdemes még várni egy picit vele.

Pánikra persze semmi ok, ez a várakozás alig 10 perc, egy forrás, néhány kanyar és egy fahíd. A szépen kiépített Rózsika-forrás vize sajnos a 80-as évek óta nem iható, nevét pedig egy, a környéken gyakran szegényebb gyerekeket kirándultató munkásnőről kapta.

A forrás után egy nagy tisztásra érünk, ahol vígan lehet futkorászni, piknikezni, arcot napban süttetni… De mivel egy tündéri tájon járunk, megeshet, hogy nem csak cinegét, fakopáncsot és csuszkát látunk. Itt továbbra is maradjunk a széles patakparti úton, még akkor is, ha a jelzett út a tisztás előtt felkanyarodik a hegyre, mert így elérjük a túra utolsó állomását, a solymári várat, ami a 180 méter magas Mátyás-domb tetején áll – tehát az eddigi könnyed túránkat megszakítja egy emelkedő, de a hevesebb szívdobogásért kárpótol majd a látvány.

A solymári vár létezését egészen a 20. századig homály és legelő fedte, amíg a 30-as években Valkó Arisztid bele nem fogott a Mátyás-domb kutatásába. Ennek a középkori várnak, ami még Zsigmond király és Corvin János tulajdonában is volt, a török harcok után csak romjai maradtak, a 18. század folyamán pedig még azokat is elhordták a környékbeliek. Az 1990-es években teljesen feltárták a maradványokat, azóta rekonstruálták a falakat, az öregtorony csonkjain egy kilátót építettek, ahonnan fantasztikus körpanoráma nyílik a környező hegyekre és az egykori solymári kőbánya tavára.

Alig 6 kilométeres hosszával ez a Budapest és Solymár határán lévő útvonal rövidnek tűnik, de ha minden rejtett ösvényt felkutatunk, minden növényt megvizsgálunk és minden szurdokot meg persze a vízesést lefotózunk és még „hegyet” is mászunk, akkor akár egy egész délutános programmá válhat. A mohás kövekkel, kanyargós útvonalával, a patakon átívelő fahidakkal, vízeséssel, forrással és várral a Jegenye-völgy családoknak, kutyásoknak és szerelmes pároknak egyaránt ideális.