Száz éve még nem létezett tömegturizmus, olcsó fapados járatok sem voltak, kevesek kiváltsága volt az utazás. De aki megtehette, annak kivételes élmények jutottak osztályrészül, és nem egy expedícióra induló vagyonos ember és kutató akadt, aki utazásaival elévülhetetlen érdemeket szerzett a tudomány vagy a műgyűjtés terén. Sokan közülük hozzájárultak ahhoz, hogy ma a budapesti múzeumokban páratlan gyűjteményekben és kincsekben gyönyörködhetünk. Az ő tiszteletükre és emlékezetükre indítjuk útjának nagy utazókról szóló sorozatunkat, melynek első része Hopp Ferencről szól: a világutazó öregúrnak köszönhette létrejöttét az egyik legérdekesebb és leghangulatosabb múzeum Budapesten, a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum.
Hopp Ferenc 1833-ban született Morvaországban, és a 48-as szabadságharc idején érkezett Pestre (mindössze 13 évesen), hogy munkát keressen. Calderoni mester pesti műhelyében kezdett el optikustanonckodni, akihez az a nyom vezette, hogy a mester felesége szintén a morvaországi Fulnekből származott. Az ügyes fiú kitűnő tanítványnak bizonyult, New Yorkot is megjárta, ahol négy éven át mélyítette el tudását. Hazatérte után társa lett Calderoninak, majd a gyorsan fejlődő céget átvette, és a tulajdonosa lett. Ami optikusi pályáját illeti, sokat tett azért, hogy az iskolai szemléltetési eszközök elterjedjenek a magyar oktatásban, és jól értett a fényképezőgépekhez is (a nagy Ázsia-kutató, Stein Aurél az ő üzletében vette meg az expedíciójához szükséges fényképezőgépeket és mérőműszereket).
Remek vállalkozói érzékkel gyarapította a céget és vagyonát, így élete második felében, 50 éves kora után irigylésre méltó módon megengedhette magának, hogy utazgasson. 1892 és 1913 között összesen ötször indult világ körüli utazásra, emellett kisebb utakat is megtett. Utazásait élénk figyelemmel követték Budapesten, beszámolói nyomtatásban is megjelentek.
„A két sarkövi vidéken kívül alig van kultivált része a földgömbnek, amelyet az öreg úr ne érintett volna. A Nordkapptól Új-Zéland déli csúcsáig, a kanadai Winnipegtől a szibériai Vlagyivosztokig és a dél-amerikai Magellán-szorostól az észak-japáni La Pérouse-szorosig vitték az útjai. A Cordillerák legmagasabb szorosain kelt át Chiléből az argentínai pampákra; öszvérháton mászta meg Arizonában a négyezer láb magas El-Santirell sziklát; teveháton járt Medina és Dzsiddah közt és elefánton utazott Elő-Indiának és Burmának vasútmentes vidékein” – részletezi dr. Gáspár Ferenc orvos és utazó az Uj Időkben 1913-ban, Hopp Ferenc 80. születésnapja alkalmából.
„A két sarkövi vidéken kívül alig van kultivált része a földgömbnek, amelyet az öreg úr ne érintett volna. A Nordkapptól Új-Zéland déli csúcsáig, a kanadai Winnipegtől a szibériai Vlagyivosztokig és a dél-amerikai Magellán-szorostól az észak-japáni La Pérouse-szorosig vitték az útjai. A Cordillerák legmagasabb szorosain kelt át Chiléből az argentínai pampákra; öszvérháton mászta meg Arizonában a négyezer láb magas El-Santirell sziklát; teveháton járt Medina és Dzsiddah közt és elefánton utazott Elő-Indiának és Burmának vasútmentes vidékein” – részletezi dr. Gáspár Ferenc orvos és utazó az Uj Időkben 1913-ban, Hopp Ferenc 80. születésnapja alkalmából.
Hopp Ferenc egyébként a 80. születésnapja után is útnak indult, állítólag derűsen bizonygatva, hogy a magafajta, koros embernek különösen jól fog esni egy föld körüli utazás, és az élet meghosszabbítása várható tőle. Pedig nem volt bivalyerős alkat, valószínűleg belső meggyőződése fűtötte. Gáspár Ferenc is hozzátette a szülinapi köszöntőben, hogy „az ember azt hihetné, acélkonstrukciójú ember lehet az, aki ezekre a fárasztó és helyenként merészséget követelő utakra vállalkozik. Hát nem úgy van: mert határtalan tiszteletem és rokonszenvem mellett is őszintén ki kell jelentenem, hogy Hopp – területre nézve – abszolúte nem lehetne porosz gárdakapitány, sőt osztrák–magyar tambur-major sem. De a lelke, az acél; a tudása kolosszális, a kitartása pedig egyszerűen bámulatos. Azonkívül pedig merész és vakmerő, mint akár a prérik cowboy-ja vagy a veszedelmes körletekkel foglalkozó tudós kutató.”
Hopp Ferenc visszatért Amerikába, bejárta az észak-európai államokat is, Nyugat-Afrikát, és már az első világ körüli útján felkereste Indiát, Jávát, Kínát és Japánt. Japánt tartotta Kelet-Ázsia legszebb országának, művészetét pedig a legszebb művészetnek az egész Távol-Keleten. Bár nem végzett tudományos vagy művészettörténeti tanulmányokat, jó szeme volt, és utazásai során kamatoztatta fogékonyságát a remek kézügyességgel kivitelezett iparművészeti alkotásokra. „Azt gyűjti, ami neki tetszik, ami rá közvetlenül hat. Nem törődik azzal, hogy a tulajdonában levő tárgy régi-e vagy új; fő, hogy az ő szemében szép legyen, és ne hiányozzanak belőle azok a tulajdonságok, melyek iránt élethivatása különösen kifejlesztette benne az éleslátást és fogékonyságot” – írja róla 1914-ben Felvinczi Takács Zoltán neves művészettörténész-orientalista, a későbbi Hopp Múzeum első igazgatója.
„Hopp Ferenc igazi független úr. Nem amolyan másokat kizsákmányoló és politikai vagy gazdasági érdekszövetségek egyensúlyán élő hatalom, hanem valóságos életművész, akihez nem csapnak föl közéletünk zavaros hullámai. Nálunk szokatlan erényei olyan magasságig vezették, amilyenen csak kivételes lelki kultúra élhet meg egyedül, a saját erejére utalva. A mi szegény (a szó legdrasztikusabb értelmében szegény) Magyarországunkon párját ritkítja az ilyen jelenség és ennélfogva különös figyelmet érdemel” – árnyalja tovább a róla alkotott képet Felvinczi Takács Zoltán.
„Hopp Ferenc igazi független úr. Nem amolyan másokat kizsákmányoló és politikai vagy gazdasági érdekszövetségek egyensúlyán élő hatalom, hanem valóságos életművész, akihez nem csapnak föl közéletünk zavaros hullámai. Nálunk szokatlan erényei olyan magasságig vezették, amilyenen csak kivételes lelki kultúra élhet meg egyedül, a saját erejére utalva. A mi szegény (a szó legdrasztikusabb értelmében szegény) Magyarországunkon párját ritkítja az ilyen jelenség és ennélfogva különös figyelmet érdemel” – árnyalja tovább a róla alkotott képet Felvinczi Takács Zoltán.
Leírása szerint igazi self-made man, akinek gondolkodása amerikai lett. „Amerikában azért gyűjtenek vagyonokat az emberek, hogy a végén mindent elajándékozzanak” – mondta Hopp Ferenc Felvinczi Takács Zoltánnak első találkozásukkor.
Utazásai során eleinte emléktárgyakat gyűjtött, barátainak vásárolgatott, majd a végén már ládaszámra hozta haza és halmozta fel a kincseket az Andrássy út 103. alatt álló villájában. Ez, a Buitenzorg-villa lett később a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum épülete is, melynek kertjében ma is megtekinthetők a szobrok, pagodák, emlékoszlopok, amelyeket Hopp annak idején felállított, kuriózummá téve a villa kertjét Budapesten. Sok ezer tárgyból álló gyűjteményének anyagát Ázsia, Afrika, Amerika és Ausztrália szolgáltatta, és mind közül kiemelkedik a kelet-ázsiai, Kína és Japán művészete.
Hopp Ferenc már utazás közben is tisztában volt vele, hogy nem magának halmozza fel a kivételes műtárgyakat. Sokáig az volt a terve, hogy a Szépművészeti, az Iparművészeti és a Néprajzi Múzeumnak adományozza, de a 4100 darabos gyűjteményt végül a magyar államra hagyta, ahogy villáját is. Végrendeletében kikötötte, hogy az állam tulajdonában lévő további keleti gyűjtemények is kerüljenek az övéhez. Ebből jött létre 1923-ban a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum, amely ezután tovább gyarapodott adományok, vásárlás és más múzeumok keleti anyagainak áthelyezésével – többek között Zichy Jenő gyűjtései az észak-ázsiai, Schwaiger Imréé az indiai gyűjteményt tették teljessé. Ma mintegy 30 ezer műtárgyból áll, s kínai, japán, indiai, délkelet-ázsiai, nepáli, tibeti, mongol, koreai és közel-keleti tárgyanyagot ölel fel.
Felhasznált irodalom:
- Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum
- Dr. Gáspár Ferenc: Hopp Ferenc (Születésének nyolcvanadik évfordulóján). Uj Idők, 1913, 19. évfolyam, 1–26. szám
- Felvinczi Takács Zoltán: Hopp Ferenc gyűjteménye. Magyar Iparművészet, 17. évfolyam, 1914, 2. szám
- Felvinczi Takács Zoltán: A Húszéves Hopp Ferenc-Múzeumból. Magyar Iparművészet, 1939, 42. évfolyam
- Gombos Károly: A Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum. Budapest, 1980, 18. évfolyam, 3. szám, március