A történelem viharában épült, de dacolva talpon maradt – A Pozsonyi úti Hálaadás temploma

Az ember, még ha bizonytalanul is, de valamiféle múzeumot, titokzatos kúriát sejt a falak mögött – bár olyan is akadt már, aki azt gondolta, egy patinás kohászati üzem van ott. Ám amikor közel megy hozzá, akkor derül ki számára: ez a különös épület egy református templom, ami alatt színházterem van, az L alakú melléképületben pedig korábban nőszövetség, ifjúsági klub, hímzőkör és énekkar is működött. Manapság hittan- és bibliaórákat tartanak, de itt találjuk a lelkészi irodát is, az épület többi részében pedig lakásokat alakítottak ki. Egy, még télies, február eleji napon volt szerencsénk bejutni a falak mögé, ahol a nagyon kedves és barátságos lelkész, Berkesi Gábor mesélt az épület történetéről, amit a vezetésével be is jártunk.

Az Újlipótvárosban, a Pozsonyi úton álló református templom 1940-re készült el, abban az évben szentelték fel. Az építkezés, a kisebb-nagyobb leállásokat is beleszámolva, összesen 4 évig tartott. A területet a református egyház a Fővárosi Önkormányzattól kapta meg, és ez a rész abban az időben még ingoványos-lápos volt, amit az építkezésnél is figyelembe kellett venni. 1935-ben írták ki a tervezési pályázatot. Az első helyezést Tóth Imre, a másodikat Halászy Jenő építész nyerte el, végül mindketten részt vettek a kivitelezésben is, amit Simkovics Lajos okleveles építészmérnök irányított, és még egy, Svájcból érkezett mérnök, Wanner Henrik is segítette a munkájukat.

Ha feltesszük a kérdést, hogy mi volt előbb: a gyülekezet vagy a templom, akkor az a válasz, hogy az előbbi. A gyülekezet korábban a Tutaj és a Visegrádi utca sarkán működött, ott, ahol most a Cézár Ház tömbje magasodik. Az új helyszín keresésére és a templomépítésre, majd pedig a költözésre az a prózai helyzet adott okot, hogy egyszerűen kinőtte a gyülekezet a régi helyét.

1936. december 6-án kezdődtek el a munkálatok, aminek alkalmából az akkor még üres telken hálaadó istentiszteletet tartottak, majd 1937. április 25-én az alapkő letételére is sor került, amihez feltöltötték földdel a területet, majd több mint háromszáz cölöpöt vertek le. Az építkezés azonban nem haladt egyszerűen: egyfelől már érett a háború, másfelől időnként elfogyott a pénz, harmadrészt pedig olyan, nem várt események történtek, mint hogy a föld alól kénes víz tört fel, ami miatt újra kellett tervezni az egész épületegyüttest, elsősorban a tornyos részét, ami szintén cölöpalapokra épült végül. Mire kitört a II. világháború, már teljes pompájában állt a templom.

Hogy miért néz ki úgy a Pozsonyi úti templom, ahogy, arra sem a tervezők, sem a pályázatokat elbírálók nem hagytak magyarázatot örökül. A templom épülete neoklasszicista, de a belseje, illetve a kiegészítő épületek Bauhaus-vonásokkal bírnak, nem beszélve a templomoknál szokatlan hajóablakokról. Ránézésre (távolról) pedig olyan benyomást kelt, mint egy várfalak nélküli kastély. Berkesi Gábor szerint a cél az lehetett, hogy a felépülő templom a megszokottól eltérő legyen, mégsem hivalkodó, és semmiképp se legyen sablonos épület.

A templom a II. világháborút majdnem megúszta, de sajnos a vége felé, 1944-ben súlyosan megsérült. Aminek az volt az oka, hogy a lehető legrosszabb helyen állt, pont a német (budai oldal) és az orosz (pesti oldal) ágyútűz között, ráadásul az épületet és különösképpen az oszlopokat az oroszok még ágyúfedezéknek is használták. A templom tehát komolyabban megsérült: a Duna felőli bejárati rész, az oszlopsor részben, a fal mögött található orgona pedig szinte teljesen megsemmisült, és persze ablak sem maradt lövésnyom nélkül. A háborús pusztítás nyomait – belövések, leomlott falrészek, kavernák – egészen 1972-ig viselte magán az épület. Akkor viszont, köszönhetően Adorján József esperes-lelkész szervező munkájának, rendbe hozták az épületet. Egyes vélekedések szerint a II. világháborúban megsérült épületek közül ez volt az utolsó, amit felújítottak – jórészt svájci reformátusok pénzéből. Akkor jelentős mértékben felújították a Pozsonyi úti templomot, de az épületek toldozása-foldozása azóta is tart.

A templom alatti széles, nagy altemplomot eleinte a gyülekezet használta, majd színházterem volt, a háború után 50 évig raktár, majd az utóbbi időkben újra csak színházterem. A háború második felében viszont más okból is nagy jelentőséggel bírt. Rengeteg embert bújtattak a föld alatt: katonaszökevényeket, körözött ellenállókat és elsősorban zsidó családokat, akik hamis papírokat, keresztleveleket is kaptak. A templomot építtető és lelkészként akkoriban vezető Bereczky Albert és gyülekezetének pár (főként fiatalabb) tagja jó kapcsolatot ápolt az ellenállással, ráadásul a lelkész azt vallotta – igaz református emberként –, hogy minden lélek ugyanúgy számít, minden ember érték, és mindenkin segíteni kell. Az altemplomban rejtőzködőknek nagy szerencséjük volt, hogy az altemplom külön vizesblokkal rendelkezett, így fel sem kellett jönniük a felszínre, élelmet is kaptak, a legnagyobb kényelmetlenség pedig abból fakadt, hogy nem gyújthattak fényt. Még gyerek is született ott lent az altemplomban. A bujkálók végül megúszták, nem találtak rájuk sem a németek, sem a nyilasok, de még az oroszok sem. Bereczky Albert meg is kapta a Világ Igaza kitüntetést, neve és a tiszteletére ültetett fa ma is megtalálható Izraelben, a Jad Vasem kertjében. 

Érdemes még szólni végezetül az altemplomban található színházteremről és magáról a templomról is. Előbbi hiába van a föld alatt, igazi színház hatását kelti az emberben: egy több mint kétszáz nézőt befogadni képes terem várja ott, és egy nagyobbacska színpad. Jelen pillanatban egy délvidéki társulat használja.
A templom pedig a maga hófehér falaival, minimalista és rendkívül puritán díszítéseivel olyan letaglózó erővel bír, annyira ellenállhatatlan hatású, hogy azonnal megérti az ember, miért hívják a templomokat – meg konkrétan ezt a templomot – Isten házának. Nincs nyugalmasabb és meghittebb hely a teremtővel való időnkénti találkozásra.