A XIX. század derekán felfedezett Parma-kengurukról hetven éven át azt hitték, hogy kihaltak, majd az 1960-as években kiderült, hogy néhány helyen azért még él belőlük pár példány. Az apró termetű kengurufajból most 3 egyed érkezett az Antwerpeni Állatkertből.
A fehértorkú kenguru néven is ismert Parma-kenguruk (Macropus parma) a kisebb termetű
kengurufajok közé tartoznak. A kifejlett állatok súlya 3 és 6 kg között van. Általában
magányosan élnek, de időnként kisebb, 3-4 állatból álló csapatokban is látni őket. Kelet-Ausztráliában, ezen belül is Új-Dél-Wales északkeleti felében, a Nagy-Vízválasztó-hegység mentén őshonosak, és a sűrű aljnövényzetű élőhelyeket kedvelik.
A Parma-kengurukat 1845-ben fedezték fel, de az Ausztráliába betelepített rókák és más
veszélyeztető tényezők miatt a faj hamarosan annyira megritkult, hogy az 1890-es évekre a
természettudósok már kihaltnak hitték őket. Több mint hetven év elteltével, 1965-ben
aztán felfedezték a Parma-kenguruk egy populációját az Új-Zélandhoz tartozó Kawau szigeten, ahovámég az 1870-es években telepítették be őket. 1967-ben pedig kiderült, hogy Ausztráliában, Új-Dél-Wales egyes területein is fennmaradtak kisebb állományai.
A Fővárosi Állat- és Növénykertben az 1866-os megnyitás óta foglalkoznak kengurukkal, eddig tizennégy különböző kengurufajt láthatott a közönség. Jelenleg négy fajt mutatnak be: a most érkezett Parma-kengurukon kívül vörösnyakú, vagy más néven Bennett-kengurukat (Macropus rufogriseus), az apró termetű ecsetfarkú patkánykengurukat (Bettongia penicillata), valamint a kormos kenguru néven is emlegetett nyugati szürke óriáskengurukat (Macropus fuliginosus). Az új Parma-kenguruk a szürke óriáskengurukkal közös kifutóban kaptak helyet.
