2020 egyik legvártabb, egyben legvitatottabb fejlesztése a Millenáris Széllkapu, bár a türelmetlen várakozásba némileg a járványhelyzet is beleszólt, idén a leállások során lassabban haladnak a fejlesztések – legyen szó épületről, köztérrehabról, akár egy pihenőpark létrehozásáról. Éppen ezért a Széllkapu átadását már csak azért is vártuk, mert az elmúlt időszakban kevesebb új helyet tudtunk bejárni, illetve azért is, mert kíváncsiak voltunk, mit hoznak ki a tervezők egy olyan projektből, ami már a kezdeti stádiumban haragosokat szerzett magának. Noha már tavaszra elkészült, a parkot augusztus 20-án adták át (ha minden a terv szerint halad, akkor ez 2019-ben történt volna), így a városlakók és a park is csak várt szüntelenül, hogy végre rendeltetésének megfelelően birtokba vegyék és zöld oázisként levegőt adjon mindenkinek, aki áthalad vagy megpihen benne.
A Széll Kálmán tér melletti terület fejlesztése egy 2014-ben kiírt tervpályázattal indult, ekkor döntöttek arról is, hogy a 70-es évekből itt maradt, volt Gazdasági Minisztérium monstrumát elbontják. Lényegében azért, mert az egykor Budapest legmagasabb irodaházának számító épület hatalmas homlokzati felületével blokkolta a dunai szél áramlását, ezzel hozzájárult ahhoz, hogy a Margit körút ezen szakasza a város egyik legszennyezettebb része legyen.
Arról azonban a pályázat nem szólt, hogy a területen lévő két ipari műemléket (Melegpörgető, M jelű csarnoképület) is teljesen elbontják – és innen indult a Széllkapu ambivalens megítélése, ami tovább romlott akkor, amikor kiderült, hogy a város csak úgy kap parkot, ha alatta egy 500 férőhelyes mélygarázs létesül, meg persze a forgalom is keresztülvágja... illetve sok betonelemet helyeznek el benne. A sajtóból értesülve vagy az innen-onnan kapott infókat hallva, meg persze hol a hatalmas semmit vagy épp káoszt látva mi magunk sem tudtuk eldönteni, hogyan álljunk hozzá a Széllkapu „épüléséhez”.
Pár éve itthon is rájöttünk arra, hogy az ipari épületek újrahasznosítása mekkora potenciállal jár, gondoljunk csak az Eiffel Műhelyházra, az Óbudai Gázgyárból létrejött magyar Szilícium-völgyre, a Prezi startup irodájára vagy éppen a Millenáris Parkra. Éppen ezért volt érthetetlen, hogy ami egykor az ipari épületek újrahasznosításának egyik első hazai példája volt, ott most miért is megyünk a jó példa ellen. A Ganz-csarnok és a Melegpörgető lebontása még azoknak is fájt, akik nem az építészet világában élnek nap mint nap. Ha nem is mindkét csarnokot, ha nem is teljes egészében, de egy részét érdemes lett volna megtartani, mely izgalmas kulturális színtér lehetett volna a park szívében.
Kétségkívül a legvitatottabb rész a mélygarázs és az itt-ott, kint és bent is felbukkanó betonmennyiség. A Margit körúton sétálva mi is elgondolkoztunk azon, hogy mi szükség van méteres betonfalakra egy park határánál, de amikor beléptünk a kapun és hirtelen csend lett, és növények mindenütt, egy kicsit megértettük, hogy erre a falra itt szükség volt: zajfogó, egyrészt. Másrészt ahhoz, hogy a növényzetnek, fáknak megfelelő talajvastagsága legyen, a területet fel kellett tölteni plusz földdel – innen jön a dimbes-dombos felszín –, amihez viszont támfalakra volt szükség.
Az elszigetelt völgy-érzet bent nagyon hatásos, a vadregényes környezet, a színes virágok, a zöldellő fű még egy fagyos reggelen is életet lehell belénk, de azok a fránya betontámfalak kívülről tényleg csökkentik a park pozitív megítélését. A buja növényzeten túl a kihelyezett ülőpadok, a vízjáték, a vízinövényekkel teli tó, amiben majd halak is lesznek – reméljük, nem jutnak a Millenáris park korábbi halai sanyarú sorsása – és a park nagy látványossága, a függőkert hozza el mindazt, amit mindig is hiányoltunk a városból: csend, nyugalom és fűben ülés – mert itt tényleg szabad.
Mocsárciprusok, fanyarkák, gyertyánszilek, páfrányfenyők, kislevelű hársak – hogy ezt honnan tudjuk? A park területén több növénynél is QR-kódos tábla jelzi, mit is látunk, ráadásul a kódot beszkennelve a telefonunkon bővebben olvashatunk az adott növényről. Ez nemcsak a gyerekeknek izgalmas edukációs anyag, hanem minden természetkedvelőnek és panelbotanikusnak.
A parkban bóklászva valahogy az a benyomásunk, hogy valójában nem is a Margit körút vagy a Széll Kálmán tér környékén vagyunk, hogy egyáltalán nem Budapesten, hanem valahol egy távoli természetben, mezőn vagy egy erdős tisztás szélén. Ez nem véletlen, a park területén 330 fát, 25 500 cserjét, 49 200 évelőt, 22 000 tő díszfüvet és 43 400 hagymás növényt ültettek el, amivel a tervezők (TSPC Mérnökiroda Kft., 4D Tájépítész Iroda) szerették volna a városba hozni az erdőt, a mezőt és az élővizeket.
A függőkert a park büszkesége: 4000 négyzetméter vertikális zöldfelület, amely teljes hosszában eltakarja – inkább még csak próbálja – a Mammut homlokzatát. A vadszőlővel, lilaakáccal, lonccal és még egy tucat növénnyel befuttatott szinteken nyugodtan sétálhatunk, sőt, a fal teteje kilátóként működik: beláthatjuk fentről az egész parkot, a reggeli csúcsforgalmat, és figyelhetjük a munkába rohanó tömeget.
Ez a fal egyelőre még nem teljesen zöld, de terv szerint az egész acélvázat be fogja futni a növényzet, akkor válik igazi hűsítő oázissá. Ennek a lábánál egyébként hangulatos pihenőrészt is kialakítottak, ám ennek rejtettsége egyelőre néhány otthagyott üres üveget és zacskót eredményez, még nem éppen úgy használja a tömeg ezt a meghitt területet, mint ahogy azt a tervezők szerették volna.
Ezzel el is jutottunk a hasonló projektek utóéletének kérdéséhez. A jó koncepció, a sok energiabefektetés, amivel a megvalósítás járt csak a nulladik lépés. A zöldfelületek gondozása, karbantartása elengedhetetlen ahhoz, hogy hosszú távon is működő, szemet gyönyörködtető környezet fogadja az ide látogatókat. S persze a jó hangulathoz szükséges a közösség: a találkozások, beszélgetések, játszótéri ismeretségek és odaintegetések a látásból ismert parklátogatóknak. Remény mindenesetre van erre: a járványhelyzet miatt is felértékelődtek a kültéri találkozópontok, a szabad tér és a friss levegő a mindannyiunk által annyira vágyott normalitást hozzák vissza az életünkbe.
