We Love Budapest: Először is, segítesz rendet tenni a cigányzenén belül létező többféle irányzat között? Ismert a cigányzeneként elhíresült kávéházi zene, miközben az a fajta népzene teljesen más, amit ti is játszotok...
Lakatos Mónika: Csak arról tudok beszélni, amit a cigány kultúrában jómagam ismerek. A cigányzene országonként is változik. Idehaza több nagy törzs létezik, én az oláh törzsbe tartozom, nagyobb csoport még a beások és a magyarcigányok. Az oláh és beás cigányok között a legnagyobb különbség a nyelvben keresendő, mert míg mi a lovárit beszéljük, ők az óromán nyelvet. Egyszóval nem is értjük meg egymást. A Kanizsa Csillagai például beás, de zeneileg inkább csak nyelvünkben különbözünk. A magyarcigányok zenéje teljesen eltér a folklórtól. Az eredeti oláh cigányzenében még hegedűzene sincs.
WLB: Mennyire volt jellemző életút a tiéd, a felmenőid között akadtak zenészek, előadóművészek?
L.M.: Az én családomban olyan zenészek nem voltak, akik közönség előtt, színpadon szerepeltek, inkább csak saját szórakoztatásukra, otthon vagy a közösségeikben énekeltek. Se a szüleim, se a rokonaim nem hallottak énekelni gyerekkoromban, a többi gyerekkel egymás közt akkor zenélgettünk, amikor nem láttak minket. A XVI. kerületben nőttem fel, az unokatestvéreimmel alakítottunk egy zenekart, és a Holdvilág Színházba jártunk próbálni. Az ottani igazgató figyelt fel ránk, és gondolta, a zenénket a nagyközönségnek is meg kéne mutatni. 1996-ban benevezett minket a Ki mit tud? versenyre, amit népdal kategóriában megnyertünk, tulajdonképpen ezzel kezdődött minden. A férjemmel, Rostás Mihály Mazsival ez idő alatt lettünk egy pár, közösen megalapítottunk a Romengo zenekart, és azóta is együtt vagyunk. Kezdetben húros hangszert nem használtunk, mert a teljesen tradicionális oláh cigányzenében csak ritmushangszerek, ének és szájbőgő volt, ez a magja, de nálunk ma már a gitár is hozzátartozik.
WLB: Az énekhangod, technikád lenyűgöző. Sosem képezted intézményes keretek között?
L.M.: Nem, autodidakta vagyok. Sőt, tudomásom szerint az oláh cigányzenészek között nincs is olyan, aki tudna kottát olvasni – mi sem tudunk. Az apám, nagynénéim, bácsikáim, nagymamáim nagyon szépen énekeltek otthon, belőlük, a közösségünkben megismert zenekarokból táplálkoztam. Sokan oda szoktak jönni hozzánk egy-egy előadás után, hogy hol lehet megtanulni ezt az énekstílust, de nem tudok erre válaszolni, mert otthon tanuljuk meg a családunktól, iskolában nem lehet.
WLB: Saját dalokat is írtok. Ezek milyen értelemben tekinthetőek népdaloknak, mikor a klasszikus hagyományőrzés elsősorban a múltra épül?
L.M.: Élő kultúra a miénk, ma is születnek új dalok. Amíg él a kultúra, fognak új dalok születni, mert ami él, az változik. Az oláh cigányzene nem feltétlenül a dalokat jelenti, hanem a stílust; miközben megtanulunk énekelni, a stílust sajátítjuk el. Bár elővesszük a régi dalokat is, hogy továbbadjuk az újabb generációknak, nemcsak a múltból táplálkozunk. Volt szerencsénk egy zenekutató előtt is elénekelni a saját dalainkat, és ő is azt mondta rájuk, hogy ezek eredeti népdalok. Ez számomra egy visszaigazolás, hogy nem a fellegekbe beszélek.
WLB: Akkor ebben van különbség a magyar népzene között...
L.M.: Nem szeretnék annyira belemenni, és a hozzá nem értésem miatt megbántani másokat, de nem vagyok benne biztos, hogy születnek új dalok a magyar népzenében. Ezért mondom, hogy amikor egy kultúra él, az nemcsak a múltból, a jelenből is táplálkozni tud. A jövő nem is nagyon szokott megjelenni a cigányság dalaiban. „Majd lesz jobb is” – talán így. A cigányzenében az előadó saját életét énekli el, vagy amit a közössége megél, igaz történeteket. De lehet, eljön az az idő, amikor ez folyamat megtorpan, és mi is az iskolákban tanuljuk majd. A változás már most látható: egyre kevesebb fiatal beszéli a nyelvet, és női cigány énekeseket sem is nagyon hallani már ezzel a régi technikával énekelni, amit még az én generációm használ.
WLB: Szóvá szokták tenni, hogy a cigány helyett a roma szót illik használni. Te mit gondolsz, mennyire kell erre odafigyelni?
L.M.: Én magam is cigánynak nevezem magam, számomra az a lényeg, milyen célból használod az adott szót, mit akarsz közölni. Lehet engem bántani úgy is, hogy azt mondod, roma, és a legnagyobb tisztelettel is lehetsz felém, ha azt mondod, cigány. A közösségeinkben cigánynak nevezzük magunkat. Hogy másnak mi az elvárása, nem tudom.
WLB: Budapesten születtél, itt is nőttél fel. Azt gondolná az ember, hogy a modern nagyvárosban kevésbé tartják életben a hagyományokat, mint vidéken. Igaz ez a feltevés?
L.M.: Is-is. Vidéken több telep van, könnyebben mennek át egymáshoz látogatóba az emberek, Budapesten a modern kor nagyon érződik a cigányságon. Én még nagyon kicsi voltam, amikor a szüleim cigánytelepen laktak, ezeket felszámolta az akkori kormány, és beköltöztette a házakba, szétszórta őket. De azt szoktam mondani, hogy attól még, hogy a fővárosban nincsenek telepek, még beköltözött a kultúra az otthonokba, nap mint nap megéljük, amikor találkozunk a közösségeinkkel, családjainkkal. Nyilván van változás mindenhol.
WLB: A Romengónak van egy Budapest-Nagyecsed című albuma, ami jelzi az összeköttetést, és úgy tudom, Nagyecsed valamiért különösen sok zenei tálentumot adott a nagyvilágnak. Ez miért lehet?
L.M.: Talán az adott közösség nyitottabb volt arra, hogy fogadják a kutatókat, gyűjtőket, lehet, az idevalósiak jobb kapcsolatrendszer adatott. Mikor a cigányzene bekerült a köztudatba mint folklór, és hanganyagok is megjelentek, akkor a településhez köthető Nagyecsedi Fekete Szemek vagy az Andro Drom az elsők között lettek ismertek. Nagyon jó zenészek és művészek vannak még mindig Nagyecseden, de ez igaz más településekre is: a kultúrát nem a hely adja, hanem az emberek, akik ezt tovább viszik.
WLB: Változik-e a társadalmi státusszal, mennyire nyitott valaki a hagyományokra? Szegényebb körülmények között felértékelődik?
L.M.: Húha, ezen még sosem gondolkoztam. De az biztos, hogy régen a módosabb, a nem a telepeken élő cigányok is a hagyományos dalokhoz nyúlnak vissza. A mai cigány társadalomban mindenki internetezik, közösségi oldalakat használ, a populárisabb, modernebb zenére is nyitott, de nem hiszem, hogy ez társadalmi hovatartozás kérdése lenne, telepen él-e az illető vagy városban. A telepre is eljut az internet, és mindenkire nagy hatással van a zenei sokszínűség. Ránk is: a Romengo világzene besorolást kapott, és előszeretettel játszunk együtt olyan zenészekkel, akik becsempészik a jazzt, a flamencót. Az oláh cigányzene elég nyitott, befogadó, megfér más zenei irányzatokkal. Azzal is összefügghet a változás, hogy a régen jellemző közösségek már nem léteznek: az édesapám és az anyai felmenőim is lovakkal foglalkoztak, sokat jártunk lóvásárokra, ahol cigányok és nem cigányok találkoztak az ország összes területéről, külföldről is, és ilyenkor zenéltek is. Ezek a közösségek már nincsenek. A cigány fiatalok éles helyzetekben egyre kevesebbet használják ezt a műfajt, de még mindig vissza szoktak nyúlni a régi dalokhoz, a hallgatókhoz, ha spontán buli alakul ki a nap végén, vagy ha valahova elmennek kikapcsolni.
WLB: Első szólólemezeden, a Romaninon is hallgatókat énekelsz. Hogyan lehetne definiálni a műfajt?
L.M.: Ritmustalan balladáknak nevezném őket, a cigányság legfontosabb zenei eszköze, amivel bármilyen érzelmet ki tudunk fejezni bármilyen helyzetben. Nemcsak szomorúak, vidámak is tudnak lenni, ha mulatunk, de így szólunk Istenhez, a gyerekeinkhez, családhoz. Ez a „cigányok lelke”, így szoktam mondani. A cigányzene improvizatív, a hallgatók szövege változhat az adott szöveg a pillanattól, előadótól függően.
WLB: A világzene egy ernyőfogalom, a fúziós zene és a tiszta népzene is beletartozik. Te hogy viszonyulsz a különböző elemek ötvözéséhez?
L.M.: Mindenki maga dönti el, mi tartozik az ízlésvilágához, én személy szerint nem tiltakozom kézzel-lábbal az ellen, hogy egy hagyományos dalt ne ízesítsük egy más stílust is behozó hangszerrel. Ezért is van több formációnk. Próbálunk megmaradni mi is az alapoknál, ezt tanultuk, ezt akarjuk továbbadni, de a Romengóval belefér a világzene, és más stílusok is. A hallgatós anyagban csak a balladákkal foglalkozunk, megtartjuk, amit tanultunk, a gyerekkorunkban megélt érzést, amit a családjainkban láttunk. A Cigány Hangokkal régi cigány dalokat adunk elő letisztultan, egyszerűen, és olyan előadókat hívunk meg közreműködni, akiket a nagyközönség nem ismer, de tudjuk róluk, hogy a közösségeken belül nagyon szépen énekelnek, csak adott esetben nincs színpadi tapasztalatuk.
WLB: Hogy éltétek meg a kijárási korlátozásokat, és mik a terveitek a következő, meglehetősen bizonytalan időszakra?
L.M.: Elég nehéz hónapok voltak, figyeltünk az idősebbekre, nem nagyon jártunk át egymáshoz. Csak magunkban zenéltünk, új dalokat írtunk, vagy a meglévőkkel dolgoztunk. Hiányzott a közönség nagyon, ez az előadásmód nem nélkülözheti, és interneten nem ugyanaz, nem pótolja a személyest. Júniusban volt egy turnénk Franciaországban kisebb koncertekkel, nagyon örültem neki, kiszabadultunk kicsit a stresszből. Illetve a tavasszal született egy új lemezanyag a Lakatos Mónika és a Cigány Hangokhoz, a lemezbemutató október 24-én lesz a WOMEX-gálán. Tovább dolgozunk, és vannak terveink, ötleteink koncertekre, de persze senki nem tudja, mi lesz.
