We Love Budapest: Mikor jöttem be a színházba, felfigyeltem a szőrmével bevont, tarka bőröndökre, amelyek Az öreg hölgy látogatásában bukkannak majd fel. Látványban és stílusban is extravagáns előadás lesz?
Rudolf Péter: Igen, ez a darabból is erősen következik. Adott egy kilátástalan helyzetben, évtizedek óta nyomorúságban tengődő városka (Dürrenmatt a saját svájci szülővárosát vette alapul), amit Claire Zachanassian még fiatalon, megalázva, várandósan hagyott el, és 40 évvel később visszatér. Az életútja, az ő gazdagsága a kisváros szemszögéből nézve is extravagáns. Az én olvasatomban ez a város gondolkodásban és külsőségekben is megrekedt a 80-as években, ehhez képest Claire abszolút a mában él, iszonyatos sok pénze van, provokálja a világot, egész megjelenése, a tárgyai gazdagságot, győzelmet sugároznak. A főszerepeket játszó Hegedűs D. Gézával és Hegyi Barbarával remekül tudtunk együtt dolgozni, hogy ezt az ellentétekre épülő világot megjelenítsük a színpadon.
WLB: A darab egy 40 éve történt bűntett megbosszulásának története: Claire a várost megmentő grandiózus összeg fejében arra kéri a város polgárait, hogy öljék meg egykori szerelmét, aki cserben hagyta. Nehéz lehet állást foglalni, kinek van igaza – Ön rendezőként megkísérli?
R.P.: Nagy baj lenne, ha nem foglalnék állást. De nekem fontos, hogy ha a néző kifelé indul az épületből, gyors ítélkezés helyett föltegye magának a kérdést, ő mit lépne. Olyan könnyű – magamon is tapasztalom – fontos múltbéli, történelmi események kapcsán a kávénkat kavargatva, a fotelben ülve megfogalmazni, hogy az eleink gyenge jellemű, aljas árulók voltak. Nem árt végiggondolni, a helyükben mi magunk mit tettünk volna. Szeretném, ha az előadásban nagyon tisztán kiderülne, hogy a kisváros lakóinak semmi esélye az életben arra, hogy egyről a kettőre jussanak. Az ő személyiségükön a nyomor torzít, Claire-én pedig a bosszú több évtizeden át való dédelgetése.
A kiindulópontja a konfliktusnak persze az, hogy eredetileg a Claire-t megalázó Alfred Ill volt borzalmas és aljas, majd a városlakók. Akik aztán a boldogulásuk érdekében még a szomszédjukat is elárulják. Ez egy olyan összkép, amit ha rávetítek a magyar történelemre, nem nehéz analógiákat találni. Nem véletlenül játsszák állandóan ezt a darabot, és több film is készült belőle.
Abban kell hinni, hogy akármilyen sérelem éri az embert, a jog valódi eszközeivel válaszolhat rá, különben szétesik a társadalom; Claire válasza nem valódi válasz. Rendezőként hozok ítéletet, de az két egymással szemben álló ítélet: elítélem Claire-t, elítélem a várost, és azt mondom: ilyen az ember. Arra kérem a nézőt, próbáljunk meg ebből tanulni. Végül is ez a művészet értelme: a művészek saját fájdalmukat megfogalmazva, tűpontosan papírra vetve, filmre leforgatva segítenek, hogy tapasztalat és tönkremenés nélkül tudjunk saját élethelyzetünkben etikus és jó döntéseket hozni.
WLB: Egy nap van hátra a premierig. Ebben a pillanatban mennyire biztos abban, hogy a tervek szerint játsszák majd az előadást, nagy a feszültség most a társulatban?
R.P.: Furcsát fogok mondani: van feszültség, de megszoktuk. Hónapok óta ebben élünk a Covid miatt. Megpróbálunk mindenre felkészülni. Eldöntöttük, hogy semmilyen helyzetben nem pánikolunk, senki nem fog sikoltozni, kezét tördelni, és ha kell, X helyére beugrik Y, még az is lehet, hogy olvasni fogja a szövegét – de a közönség meg fogja érteni. A nézők nagyon toleránsak: a színészekkel együtt ugyanúgy ünnepként élik meg, hogy létrejöhetett az este. Ez egyébként jót tesz a színháznak.
Amúgy folyamatosan maszkban próbáltunk, még a mai jelmezes próbát is így tartottuk; csak reménykedhetem rendezőként, hogy a maszk mögött ott lapul a gúnyos mosoly vagy gesztus, amit a színésztől kértem, de szerencsére a szem a lélek tükre. Az első napokban mindenki azt érezte, hogy maszkban próbálni fizikailag lehetetlen, így nem fogunk tudni dolgozni, akusztikailag megtölteni a Vígszínház tereit, de megszoktuk. Abszurd idők ezek, és az a leginkább abszurd, hogy hozzászoksz az abszurditáshoz magához. Én egész nap hordom a maszkot, és néha azon kapom magam, hogy itt vagyok benn az irodában egyedül, és még mindig maszkban ülök.
WLB: Ráadásul augusztusban a budapesti színházak közül a Vígszínházban volt az első pozitív koronavírus teszt.
R.P.: Igen, azonnal reagáltunk, nem volt kellemes azt mondani a nézőnek, hogy bocs, nem lesz előadás – ez a legrosszabb mondat, ami egy színházban elhangozhat. Ami még nagyon fontos, hogy a színházi szokásrend azt diktálja, hogy a beteg színész négykézláb is bejöjjön a színházba, és végigjátssza az előadást. Egyik alapélményem, hogy amikor a Fekete Péter főszerepét átvettem, egy hetem volt megtanulni a szerepet, és – talán az izgalomtól – lebetegedtem, 40 fokos lázzal kellett játszanom. Kiperdültem a jelenetből, a kulisszák mögött várt az orvos, és adott valami injekciót, hogy végig tudjam csinálni. Ezzel nem vagyok egyedül, ez nem kuriózum, a színház általában így működik, akár jó ez, akár nem.
Most tudatosítani kell mindenkiben, hogy azzal szolgálja a színház érdekeit, ha az első gyanús jelre otthon marad. Sok intézkedést kell hozni, ami látszólag nélkülözi a logikát: legyünk őszinték, az, hogy maszkban próbálunk, este meg a színészek egymás mellett állnak maszk nélkül, látszólag illogikus, de egyszerűen úgy érzem, ez egy matematikai kérdés: minél kevesebb esélye van a vírusnak, annál több esélyünk van nekünk. Az egész világ ezzel harcol, nem akarom sajnáltatni magunkat, de a színház egy speciális hely ilyen szempontból, az óvatosság csak 19.05-ig lehet jelen, utána tenni kell a dolgunkat.
WLB: A népszerű előadásaikra, A padlásra vagy A Pál utcai fiúkra békeidőben elég nehéz jegyet szerezni. Hogy néznek ki most a foglalások, mennyire tűnik bátornak a közönség?
R.P.: Ez nagyon a napi hírekhez kötött: lehet érzékelni, hogy ha jön egy ijesztőbb adat, akkor inkább nem jön el a néző. De nagyon szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert a szeptemberünk 87 %-os volt. Bizakodóak vagyunk és elszántak – ezek iszonyatosan patetikus szavak, de most talán lehet használni ilyeneket. Játsszunk, ameddig tudunk, annyi embernek, amennyi eljön.
WLB: Március-április táján már tudta, hogy igazgató lesz. Hogyan teltek a mindennapok a kijárási korlátozások idején?
R.P.: Volt, hogy napi 16 órát telefonáltam, reggel 8-tól este 10-ig, ami nem teljesen normális, ezt a feleségem tekintetén le tudtam mérni. A jövendő munkatársakkal a gentleman’s agreement alapján kellett tárgyalnom, még nem az intézmény hivatalos igazgatójaként, de az intézmény életét tervezve és szervezve. Le-föl sétálgattunk a Hajógyári szigeten másfél méteres távolságot tartva. Eléggé komolyan vettem már akkor is az óvintézkedéseket, a legjobb gyerekkori barátom orvos, és már akkor megmondta, hogy ha van valaminek értelme, az a maszk.
WLB: 1983-tól 1998-ig Ön is a Vígszínház társulatának tagja volt. Azóta sok minden megváltozott a politikai rendszertől kezdve a tágabb kulturális szokásokig. Mit gondol, mi lett mára a Vígszínház küldetése?
R.P.: A Vígszínház épülete, múltja erősen megtestesíti „a” színházat, ahogy kitölti a teret a kerületben, az országban. A funkciója nem változott, különböző módon, különböző igazgatókkal ugyanazt kell elérni: hogy a nézőtéren üljön közel 1200 (most a járványhelyzetben 1025) ember, a hozzá tartozó Pesti Színházban pedig 514. A budapesti színházba járóknak ez egy elég nagy százaléka. A küldetés legegyszerűbben megfogalmazva az, hogy ezeknek a színházaknak tele kell lenniük, el kell jutni a nézőhöz. 125 éve, amikor megnyitották, és ahogy az Várkonyi Zoltán egyik korabeli beszédéből kiderül, 1972-ben is ugyanazok a keresgélések jellemezték, mint ma: hogyan tudsz egyszerre modern, izgalmas lenni úgy, hogy ne legyél annyira kommersz, se túl szofisztikált, hogy csak pár ember lézengjen a nézőtéren. Ezen a mezsgyén kellett haladni mindig politikától, rendszerektől függetlenül. Leginkább egy vidéki színház működéséhez hasonlít.
WLB: Szerepel az idei repertoáron a Szerelmek városa, amit a tavaly bemutatott A nagy Gatsbyhez hasonlóan szintén az ifj. Vidnyánszky Attila-Vecsei H. Miklós páros állít színpadra. Kinek a döntése volt, hogy újabb filmadaptációt mutassanak be?
R.P.: Közös döntés volt, régóta lebegett mint ötlet. Épp költöztem, papírokat rendezgettem, könyveket pakoltam, és történt egy misztikus pillanat: találtam egy példányt a Szerelmek városából, amit még Horvai István küldött nekem. Időtlen, romantikus történet, a 20. század legjobb filmjének választották a franciák. A színházba járók közül is sokan ismerhetik. Attila és Miklós pedig eléggé izgalmasan gondolták tovább tavaly a Gatsbyt is, eleget téve a kettős elvárásnak, hogy be is hozzunk ember, de közben modernek is legyünk. Mikor elkezdődött a Covid, természetesen felmerült minden dramaturgban Camus Pestisétől Čapek A fehér kórjáig mindenféle, témába vágó darab, pedig az emberek nem biztos, hogy a színpadon is ezzel akarnak szembesülni. Megrendítő, a világháborúban mennyire tele voltak a színházak: az embereknek elegük volt a Don-kanyarból érkező hírekből. Most is szívesen jönnének felejteni, de most pont az összegyűlés vet fel kérdéseket.
WLB: Sok szó esik a turizmus kárairól, pedig ez a járványhelyzet valószínűleg veszteséggel fog járni a kulturális szektor és a színházi szakma számára is.
R.P.: Félek, hogy így lesz, és akkor majd meg kell fogni a pénzt. Speciel már Az öreg hölgy... díszleténél nagyon figyeltem arra, hogy visszafogott legyen a költésünk, amúgy sem szabad szórni fölöslegesen a pénzt, ha az állampolgárok adójáról van szó. Ebben az értelemben bennem mindig volt felelősségérzet. Amikor a telt ház szükségességéről beszélek, akkor is erről van szó. Tartozom annyival, hogy olyan dolgokat hozok létre, amik közérdeklődésre tartanak számot. Lehet, a jövőben hozzá kell szokni, hogy a Vígszínházban nem lehet három költséges szuperprodukciót bemutatni egy évadban.
WLB: Hogy látja, elképzelhető, hogy az amúgy sem egyszerű helyzetben lévő kisebb, független társulatok nem élik túl ezt az időszakot?
R.P.: Túl fogják, hiszen ők még gyorsabban tudnak reagálni ezekre a helyzetekre. Önmagában az kérdés, hogy az emberek mernek-e majd színházba járni. Ha bedől a gazdaság, a szakmának szolidárisnak kell lennie, és ki kell találnia, hogyan akadályozzuk meg, hogy a Budapestre jellemző sokféleség eltűnjön. Azt gondolom, világszínvonalúan színes a magyar színházi élet. Magam is fájdalommal állapítom meg, mennyi gondunk van a megosztottság miatt, de közben ha az ember színházba akar menni, változatosabb kínálatot talál, mint Londonban vagy New Yorkban. Ezt nagyon kevés dologgal kapcsolatban tudjuk elmondani. Én azért drukkolok, hogy mindegyik színház tele legyen, mindegy ki a fenntartó. Ez egy szakma.
WLB: Ha már megosztottság: az SZFE-ügyben korábban kiállt amellett, hogy egy művészeti egyetem szabadsága nemzeti ügy, viszont most az az érzésem, inkább kerülné a témát.
R.P.: Tudom, hogy ezek fontos kérdések, és egy felnőtt magyar értelmiséginek kell, hogy legyen véleménye. De számos kérdésben már nyilatkoztam párszor, sőt, előre sietve, a pályázatomban kifejtettem, mennyire fontos, hogy jómagam egy „híd legyek” a különböző nézőpontok között. Sokkoló, egy nap mennyi időm megy el közéleti dolgokkal, ahelyett, hogy Az öreg hölgy látogatásával vagy a Vígszínház ügyeivel foglalkoznék. Már a saját mondataimat is unom ezekben a kérdésekben, amik rengeteg energiát vonnak el; ennek ellenére kell, hogy legyen véleményem, amit soha nem is féltem megfogalmazni. Viszont effektíve rosszul esett, hogy amikor a nézőkért harcolunk, és küzdünk a Coviddal, akkor éles támadásokat intéztek ellenem információ hiányában. Úgy vélem, több empátiára lenne szükség mindenki részéről, nem lehet úgy viselkedni, mintha nem pengeélen táncolna az egész világ a gazdasági csőd felett – ha ez bekövetkezik, akkor nem arról fogunk beszélgetni, hogy az emberek járnak-e színházba, hanem hogy feldöntöttek-e a körúton 30 autót, felgyújtottak-e Prágában egy üzletet, vagy kifosztottak-e London külvárosában egy élelmiszerboltot. Ameddig lehet, tartani kell magunkat, morális kihívás ez mindenkinek.
WLB: Az 1988-ban bemutatott A padlásban a Törpét játszotta. Még most is telt házzal megy. Hogy látja, lehetséges ma olyan kortárs magyar darabot bemutatni, ami ekkora kultusszal fog bírni?
R.P.: Marton László sokszor nagyon jól ráérzett arra, hogy mi kell a közönségnek. Presser Gábor zenéje, Sztevanovity Dusán és Horváth Péter szövegei pedig azóta is igazolják az előadást, mert valóban időtlen történet lett. Tényleg igaz, hogy 99 éves korig nézhető, szerethető. Ha nem lenne ma is aktuális, már lekerült volna a repertoárról. Én a 150. előadásnál léptem ki belőle, és abban maradtunk, hogy ha majd a gyerekem megnézi, beugrom egy előadás erejéig. Ez megtörtént, a fiam 3 éves volt, amikor a felújítás miatt a sátorban játszották az előadást, és én visszakértem magam arra az egy estére, hogy az első színházi élménye A padlás legyen. Ezt majd az unokámmal is meg szeretném csinálni, ha majd megengedi nekem az akkori Törpe...
WLB: 20 éve kezdték el feleségével, Nagy-Kálózy Eszterrel az És Rómeó és Júliát, ami szinte már rekordidő. Játsszák még?
R.P.: Igen. Abba akartuk hagyni, mert úgy éreztük, a világcsúcs már megdöntetett: ilyen öreg Rómeó még nem volt a világon. 40 voltam, amikor 2000-ben bemutattuk. Aztán amikor 3 éve a Globe Színház a Margitszigeten vendégeskedett, Bán Teodóra meghívta az előadásunkat; gondoltuk, itt elbúcsúzunk tőle. A Globe főrendezője megnézte, és azt mondta, ennek mennie kell a Globe-ba. Könnyfátyolos szemmel, remegő szívvel hallgattuk, és gondoltuk, ha méltóképp el akarunk búcsúzni életünk e fontos előadásától, az nyilvánvalóan a Globe-ban lesz. Viszont a hölgyet közben eltávolították a színház éléről, mert túlságosan újítónak bizonyult, elkezdte felrúgni az ősi, Globe-i színházcsinálási szabályokat – lám, mindenütt vannak különös döntések. Így nem mentünk. Lehet, megvárjuk még, hogy a Globe-ban búcsúzzunk el – ez lehet, újabb 20 évbe fog beletelni (nevet).
