A Déryné nyitása óta fogalom, pedig sok minden történt a budapesti gasztroszcénában az elmúlt 15 évben. Mégis, mindig, minden körülmények között egyfajta véleményvezérnek számított – saját kenyérrel indítottak még a kenyérforradalom előtt, a brunch pedig már akkor bevett szokás volt náluk, mikor még csak nagy szállodákban lehetett hétvégi reggeleken dőzsölni. Több olyan, külföldi utazáson gyűjtött inspirációt építettek be az étlapba, ami aztán szép lassan ellepte a város bisztróinak ajánlatát.
A tulajdonos, Kovács Kristóf mindig úgy érezte, hogy ezt a műfajt nem lehet fél szívvel csinálni, így ha nem éppen a külhoni gasztronómiai tendenciákat figyeli testközelből, akkor mindig jelen van a Déryné mindennapjaiban, és szívesen beáll a konyhára is.
Bár a tavaszi koronavírus hullám miatti leállások a legtöbb vendéglátóhelyet nagyon rosszul érintették, a Dérynében megpróbáltak előnyt kovácsolni a kényszerpihenőből, és nekiálltak felújítani az éttermet az évek óta készen álló tervek alapján. A Déryné épülete ugyanis az államosításig az Auguszt családé volt, itt nyitotta meg új üzletüket Auguszt József az első világháború alatt.
A pazar pompával berendezett, fényűző cukrászda a két háború közötti időszak bohémjeinek, művészeinek, polgárainak a törzshelye volt, nem véletlenül hívták a budai Gerbeaud-nak. A háború alatt az épület erősen megrongálódott, az újranyitás után pár évvel pedig államosították is. Mivel a közeli Horváth-kertben az egykori nyári színház helyét már csak Déryné szobra jelezte, az államosított épület Déryné vendéglőként folytatta a pályafutását.
A kilencvenes évekre már nagyon lepusztult állapotba került épületet Kovács Kristóf virágoztatta fel újra, és mint mondja, hat éve vár arra, hogy legyen egy akkora pihenő, hogy azokat a felújításokat is elvégezhessék, amik még inkább visszahozzák azt a miliőt, amilyen az egykori Auguszt volt, és ami annyira illik a Déryné állandó, mégis meg-megújuló koncepciójához.
Idő most lett, sőt még rá is húztak, így a Déryné fél év után újra várja a vendégeket. A fogadtatás maradt a régi, továbbra is a város egyik legelőzékenyebb, legfelkészültebb és legfigyelmesebb kiszolgálását kapjuk függetlenül attól, hogy reggelizni vagy koktélozni érkezünk. Az étlap is csak annyit változik, amennyit megszokhattunk tőlük. A szezonhoz illő comfort foodok sorakoznak a gyakran változó menükártyán a már jól megszokott klasszikusokkal együtt. Továbbra is az a hely, ahová az ember azért megy, mert bár ki sem tette a lábát Budapestről, vágyik egy kis utazásra, térben és időben is, és egy olyan helyre, ahol flancolás nélkül találkozik luxussal.
A valódi változások a benti enteriőrben történtek: az átalakítás után a Déryné egy kicsit még inkább Párizsra és a századfordulóra hajaz. A padlóburkolatot márványkockákra cserélték, amit az Auguszt egykori padlózata után készítettek – igazi örök darab, amelynek az időnkénti újracsiszolás csak még rusztikusabb külsőt fog kölcsönözni. A korábban itt-ott előbukkanó kábeleket teljesen elrejtették, és új, elegáns márványpultot kapott a bár.
A legnagyobb dobás azonban kétségkívül a hátul kialakított, téli kerte emlékeztető, üvegajtóval teljesen elszaparálható különszoba – olyan jól sikerült, hogy joggal várhatnánk, hogy a sarokban a merengő Márait találjuk. A pálmaház jellegű helyiség egyébként egykor Auguszt József cukrászműhelye volt; a korábbi, sötét alagsori konyha helyett ezt a hátsó sarkot alakították ki a sütemények számára, a természetes fényforrást pedig üvegtéglákkal oldották meg.
Az eredmény pontosan úgy sikerült, ahogy a Dérynétől várhattuk – finoman elegáns, exkluzív, kicsit sem rongyrázós, és nagyon egyedi. Mindezt úgy, hogy nem a korábbi nagy elődöt próbálják lemásolni, csak tökéletesíteni azt a miliőt, amit Kristóf szerint nem is ők, hanem az idejáró törzsközönség alakított ki.
