Híresen lokálpatrióta nép az IV. kerületi lakosság: aki itt nő fel, kicsit mindig is újpestinek érzi magát. Kisváros a nagyvárosban: azután is megőrizte elszeparáltságát, hogy 1950-ben hivatalosan a fővároshoz csatolták.
Hiába számít(ott) virágzó gyárvárosnak, a mai világból egyre jobban kikopó, kisebb kézműves manufaktúrák is működnek sikerrel Újpesten több évtizede, illeszkedve az egyedülálló kerületi makroközösségbe. Őket szeretné bemutatni egy a városrész 180. születésnapjának alkalmából létrejött projekt, amelynek eredményét az újpesti Városháza előtt állították ki egy szabadtéri kiállításon.
A portréfotózásra Déri Miklóst kérték fel, akinek munkájáról már többször írt a We Love Budapest. A fotográfus a VIII. kerületben él, dolgozott a Rákóczi téri árusok és a környékbeli szolgáltatók portréin is. Különösen érdekli a dzsentrifikáció és az a folyamat, ahogy a régi és az új vállalkozógeneráció keveredik, segíti egymást, együtt belakja a város tereit.
A fotós tizenöt IV. kerületi mesterembert és kisvállalkozót örökített meg jellegzetes szituációban, a munkakörnyezetükben, ahol évtizedek óta dolgoznak. Mint azt a WLB-nek elmondta, ez a fajta fotózás a múlt század közepén volt divat, ekkor születtek a képek például a büszke hentesről, ahogy kezében féldisznót tart.
A legnehezebb feladat volt megtalálni a fotók alanyait, de ebben az önkormányzat segített neki; fotózott cipész bácsit, ostya- és nápolyikészítőt, órásmestert, fényképészt, cukrász- és kárpitos dinasztiákat, öltönyszalon vezetőjét, borozóban, vendéglőben dolgozókat. Nyomdászt, aki egy pici családi házban kis példányszámú kiadványokon dolgozik; „tüzépest”, aki tüzelőanyagot, fát árul azoknak a lakosoknak, akik Újpesten a mai napig kályhával fűtenek; megörökítette a Lepkemúzeum vezetőjét, aki Közép-Európában egyedülálló milliós bogár- és rovarállományt őrizget és mutat be az érdeklődőknek.
Bár a nagyipar térnyerésével azt gondolnánk, ezek a kis szakmák kihalófélben vannak, a lencsevégre kapott biciklijavító és motorkerékpár-szerelő az utóbbi időben több megbízást kapott, mint valaha. Egyes kézműves szakmák felfelé ívelnek tehát, de az is igaz, hogy például a cipész és órajavító bácsinak szembe kell néznie a tömeggyártás kihívásaival – viszont Miklós szerint olyan régóta űzik ezt az ipart, hogy nem tudnának már hivatást váltani.
Mindenesetre mindegyik kisvállalkozás túlélőbajnok, legalább 20-30 éves múltra tekintenek vissza, vagy már a mester nagypapája is ezt az ipart űzte. A kárpitosok csapata a fotón például azt a fényképet tartja a kezében, ami az épp elinduló családi vállalkozás ábrázolja.
„Nem ismertem korábban Újpestet, inkább csak keresztülutaztam rajta. Meglepett, milyen sok kisvállalkozó működik, főleg a központ környékén. Érdekes volt, hogy nagyon erős közösséget alkotnak ezek a kismesterek, figyelik, ismerik egymást. Mikor arról beszélgettünk, kiket fotóztam még, rögtön tudták, kiről van szó, ki költözött el, halt meg, vette át ezt meg ezt a dolgot” – mesélte Miklós. „Az egyik öreg bácsi – szándékosan nem nevezném meg, melyik – elcsukló hangon mondta, hogy mennyire jó érzés neki, hogy odafigyelnek rájuk, észrevették őket mint embereket, akik létrehoztak valamit; hogy ő nemcsak egy szerelő, akihez az elromlott tárgyakat be lehet vinni.”
