Dr. Valkó Arisztid 1988-ban hunyt el, majd bő 30 évvel később, 2019 májusának végén posztumusz Solymárért kitüntetésben részesült, mint a település múltjának egyik legmeghatározóbb kutatója. Egészen addig talán csak kevesen tudták pontosan, hogy ki is volt ez az ember, mi a jelentősége, és hogy miért állítják róla többen – köztük már mi is –, hogy élete, életműve példaértékű. Pedig mi is csak nemrég értesültünk arról, hogy egyáltalán élt, méghozzá akkor, amikor a Nieger-Valkó-kúria nyomában jártunk, amiről egy külön cikkben is foglalkoztunk. Ennek lett volna egyik fejezete a Valkó családdal foglalkozó rész, de végül az lett a döntés, hogy külön cikkben írunk róluk, egészen pontosan Valkó Arisztidről, a fent említett okok miatt, amit most részletezünk is.
A Valkó család 1906-ban költözött Solymárra. Nieger Károly festőművésztől vették meg romantikus-eklektikus, erődítményszerű épületcsodáját, ami a település vasútállomása mellett áll még ma is. A Valkó família, ha nem is volt művészcsalád, de a művészetek iránt rendkívül fogékonyak voltak. A családfő, Valkó László például hivatalnokként kereste a kenyerét, mellette viszont szobrászattal foglalkozott, éppúgy, ahogy kisebbik, szintén László nevű fia is. Nagyobbik gyermeke, Arisztid ennél jóval továbbment. Bár ő vitte tovább az apai lángot, jogot végzett és hivatalt vállalt, nem elégedett meg ennyivel. Művészettörténetből is diplomázott, tanult zenetörténetet, korában széles körben ismert nevet pedig amatőr régészeti tevékenységével ért el.
Valkó Arisztid, mint kutató, a második világháborút követő években vált aktívvá. Kisebb-nagyobb kutatásokat végzett a művészet- és zenetörténet területén, 1952 és 1962 között egyszerre foglalkoztatta a Zenetudományi Intézet, a Magyar Nemzeti Galéria és az Országos Széchényi Könyvtár, majd 1962-ben a Magyar Mezőgazdasági Múzeum munkatársa lett. Nyugdíjazása után pedig a Magyar Országos Levéltár zenetörténeti anyagát kutatta. Ez mind szép és jó, ám ez még mindig nem az, ami miatt a posztumusz Solymárért kitüntetésben részesült.
Mint látható, Valkó Arisztid érdeklődési területe több mindent is érintette, elég sok dologgal foglalkozott élete során, de amire mindent feltett, ami a legnagyobb vágya volt, hogy megtalálja Solymár egykori várát, és kiássa a föld alól. Még diák volt, amikor az elhatározás megszületett benne. Arról fogalma sem volt, hogy merre állhatott a középkorban a vár, úgyhogy előbb a pontos helyét kellett meghatározni.
A kutakodás közben figyelt fel az otthonával szemben, attól mindössze egy kilométerre magasodó Mátyás-dombra, amit a Solymáron élő népes sváb lakosság sokatmondó névvel látott el: ez volt a Sloszpéeg (németül Schlossberg), ami magyarul egészen véletlenül Várhegyet jelent. Később persze kiderült, hogy mégsem véletlenül hívják így, hanem nagyon is konkrét oka van: a Mátyás-domb a solymári vár maradványait rejtette. De nem csak azt. Római és bronzkori emlékeket is a felszínre hozott, nem csak a várat.
Valkó Arisztidnek nem sokan hitték el, hogy a domb egy várat rejt, ezért egymaga fogott az ásatásba, amiben időnként az édesapja is besegített, majd később, ingyen és bérmentve, a helyi leventék is csatlakoztak hozzá. Az egész ásatás 15 évet vett el Valkó Arisztid életéből, 1928-tól 1943-ig tartott, de persze egy várhoz, még akkor is, ha csak rom, idő kell. Az amatőr régész és lelkes lokálpatrióta azonban nemcsak kiásta a várat, hanem a történetét is feldolgozta. Tőle tudjuk, hogy a solymári várat, ami egy vadászkastély volt eredetileg, nagy valószínűséggel Lackfi István főúr építtette. Hatalmas kiterjedésű birtoka volt, 7 vára – köztük a solymári – és óriási befolyása. A család még Károly Róbert idején erősödött meg, a folyamat pedig Nagy Lajos uralkodása idején folytatódott.
Az ő halálát követő zavaros időkben a Lackfiak Zsigmond pártjára álltak, ami tovább javította a pozíciójukat. Aztán persze elszaladt velük a ló. A család összeesküdött az uralkodó ellen, ami rossz húzásnak bizonyult, a családfőt megölték, vagyonát pedig a király elkobozta és hívei között szétosztotta. A solymári vár előbb Zsigmondé maradt, majd Garai László nádoré lett. Később Mátyás király, még később Corvin János birtokolta, aztán pedig jöttek a törökök.
Miután Valkó Arisztid bizonyosságot szerzett arról, hogy a domb rejti a várat, a hivatalos szervezetektől próbált segítséget szerezni, egyfelől, hogy a munkálatok gyorsabban haladjanak, másfelől pedig azért, mert egy helytörténeti múzeum alapjait kívánta meg lefektetni, de kérése süket fülekre talált. Így maga folytatta az elkezdett munkát. A feltárt emlékekből a saját házában, a Nieger-Valkó-kúria egyik földszinti nagyszobájában rendezett be magánkiállítást, ami egészen a haláláig, az 1980-as évek évek végéig fogadta a látogatókat.
Valkó halála után a gyűjtemény nagyrésze a Magyar Nemzeti Múzeumba került, a többi pedig az 1972-ben, részben Valkó Arisztid által alapított Solymári Helytörténeti Társaság múzeumába (Dr. Jablonkay István Helytörténeti Gyűjtemény, ami egy másik fontos helytörténészről kapta a nevét) került. A történet itt véget is érhetne, de nem ér, mert van epilógus is. Valkó Arisztid nagy álma nemcsak a vár feltárása volt, hanem a helyreállítása is, ezt azonban már nem érhette meg, arra már csak jóval a halála után történtek lépések. 2005-2006-ban fejezték be Valkó és a vele párhuzamosan dolgozó, majd hozzá csatlakozó Jablonkay munkáját – ekkor emléktáblát is kaptak a teljesen feltár várban. A vár akkor nyerte el jelenlegi állapotát, és hogy ez megtörténhetett, azt elsősorban Dr. Valkó Arisztidnek köszönhetjük.
