Nyugvópontra juthat a Citadella 170 éves, botrányoktól sem mentes története? – bejártuk a felújítás előtt álló erődöt

Szinte teljes biztonsággal kijelenthetjük, hogy nincs még egy helye a városnak, amelyhez kapcsolódva ilyen sok terv és elképzelés született volna – Széchenyitől kezdve az építészeken át a köz emberéig –, a 19. század közepétől napjainkig rengeteg mindenkit foglalkoztat, hogy mi is legyen/minek is kéne lennie a Gellért-hegy csúcsán.

A mai Citadella helyére álmodtak tényleg mindent, hol komolyan, hol elrugaszkodott képzelgés szintjén, a millenniumi Disneylandtől a magyar Szent Koronás kilátón át a szuper panorámás fürdőig – ez a nem lankadó, aktív érdeklődés is mutatja, hogy milyen kiemelt fontosságú helyszín a Citadella a nemzeti emlékezet terében.

Ezek persze a legtöbbször jól kategorizálhatók és egy-egy, akár évszázados hagyományhoz kapcsolhatók, melyek a történelem során folyamatosan vetélkednek az elsőbbségért. A város közepén magasodó, 235 méter magas domb volt tökéletes védelmi és támadási hadászati pont, elmélkedésre, megfigyelésre alkalmas tudományos helyszín, szánták kiemelt jelentőségű nemzeti emlékezethelynek, de volt az idegenforgalmi fejlesztések célpontja is.

A hegy szakrális múltja annak is egyértelmű, aki nem mélyed el a történetében, hiszen a ma használatos elnevezésének névadója nem más, mint az itt a 11. században mártírhalált halt későbbi Szent Gellért, Szent Imre herceg nevelője. Kevesen tudják, de a török korban is szent zarándokhely volt a hegy, Buda visszafoglalás után pedig kálvária állt a csúcsán, a keresztek több korabeli metszeten is jól kivehetők.

Legalább ilyen régi, ha nem még régebbi az orom hadászati jelentősége is – a 60-as és 70-es évekbeli feltárások alapján bizonyítottá vált, hogy már az ókorban, a római hódítás előtt is állt itt erőd. A hegy tetejéről kitűnően belátható az egész pesti síkság a Gödöllői-dombságig, de ellenőrzés alatt tarthatók a környező budai dombok és a Duna is a szigetekkel. Nem csoda, hogy a Gellért-hegy stratégiailag fontos pontja lett a török kiűzését célzó budai ostromoknak is, a haditechnika fejlődésével ágyús ütegek felállítására tökéletes pont. 

1542-ben, Buda végleges elfoglalása után Nagy Szulejmán rendeletére a hegy tetején egy katonai, de egyben kultikus célokat is szolgáló („palánk”-nak nevezett) faépítmény készült, egyesek szerint ez lett a hegy másik elnevezésének az alapja (Blocksberg). Az 1686-os sikeres visszafoglaló ostrom alatt Lotharingiai Károly tüzérparancsnoka, a magyar származású Gábor Péter, akit a katonák egymás közt csak Tüzes Gábornak neveztek, a Gellért-hegy tetejére állított ágyúiból lőtte Buda várát. És ide állította fel ostromágyúit 1849-ben Görgei is, amely ugyan a Budai Vár elfoglalásához kitűnő stratégiai döntés volt, de ez okozta az akkor már itt álló, 1815-ben felavatott Uraniae csillagvizsgáló pusztulását is.

A szabadságharc bukása után 1849. július 11-én bevonultak a császári csapatok Budára, és Julius Jakob von Haynau, Magyarország katonai parancsnoka már ebben az évben eldöntötte, hogy szükség lenne egy, az egész országot behálózó erődrendszer kiépítésére, a külső és – a szabadságharc tapasztalataiból kiindulva – a belső ellenség elleni védelemhez. Ennek megtervezésével Emmanuel Zittát, a magyarországi mérnökkari főigazgatót bízta meg, aki a korszakban reneszánszát élő fellegvár-építészetet alapul véve a nagyvárosokon belüli magaslati pontokra felhúzott erődrendszert javasolt. A tervezés 1850-ben meg is indult, és bár szerették volna, ha a Citadellát a már a Lánchíddal is bizonyított Clark Ádám építi fel, végül ő olyan borsos ajánlatot adott meg, hogy a választás Zitterbarth Mátyásra esett.

A „magyar Bastille”, melyet végül 1854-ben nyilvánítottak befejezettnek, 220 méter hosszan nyúlik el, átlagosan 12–16 méter magas és 4 méter vastag kőfal védi, alaprajza követi a hegycsúcs fennsíkjának az alakját. Fő egységei a keleti alsó erőd (ez áll a mai Szabadság-szobor mögött), a túlsó oldalon a félköríves nyugati rondella áll, és a kettőt köti össze a félig zárt kazamatákat, erődített ágyúkamrákat rejtő várfal, a Sas-hegy felé eső oldalon, a nagy kaszárnya alatt található a mesterségesen kialakított lődomb. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy az építmény valójában már ekkor elavultnak számított katonailag.

Az erődítményből összesen hatvan ágyú nézett a városra, és a lakosság számára az első pillanattól kezdve egyértelmű volt, hogy a citadella nem annyira a város védelmét, mint inkább féken tartását, és szükség esetén az ágyúzását szolgálta, hamar el is terjedt a városi legenda, hogy minden ágyúnak saját neve van, aszerint, hogy mire néz, mit kell elpusztítani egy lehetséges lázadás kitörésekor.

„Egész mondakör élt a fővárosban a citadella ágyúiról. Szinte közhit volt, hogy minden nevezetes központnak, vagy intézetnek meg van a maga ágyúja, amely mindig a maga célpontjára van szegezve tüzokádó torkával, Az országgyűlést is, a vármegyeházát is, meg a hires Komlókertet is külön ágyúval tisztelte meg a néphit, amely azt tartotta, hogy minden ágyú mellett készen áll a tüzér s ha egyszer megadják a jelt, elbődülnek az ágyuk egyszerre: jaj akkor a szegény Pestnek.” (Pesti Napló, 1897. október)

Az 1867-es kiegyezést követően végül minden létjogosultságát elveszítette az épület, a lebontását egyre többen követelték, végül az utolsó katona 1897-ben hagyta el, és 1899-ben történtek meg a mai napig látható szimbolikus bontások. Utoljára még a második világháború alatt jutott jelentős katonai szerephez a Gellért-hegy csúcsa, itt állt a légvédelmi központ, és a világháborúra való készülés jegyében épült meg az a -4 szintes atombunker is, amelynek betonszarkofágja a Citadella belső udvarán áll a mai napig. Budapest ostromának végnapjaiban, február 10-én került szovjet kézre a Gellért-hegy, majd 1957-ig laktanyaként funkcionált. A ma amúgy észak felé kitűnő látványt nyújtó egykori panorámás étterem ablaksora is egy világháborús belövés eredménye.

„A kaputól jobbra és balra voltak a kapuőrség helyiségei [...] Ez a két szoba egyúttal fegyvertár is volt s kifelé csak egyegy nyílás pótolta az ablakot. A kapuval szemben van a szertár, puskaportár és más veszedelmes anyag raktára. [...] A szertártól balra vastag bolthajtásos fal alatt ötven lépcső fok visz föl a nagy udvarba [...] Ebből a nagy udvarból közvetlenül a felsőudvarba juthatunk, a honnan megint kőlépcső visz föl a külső várfalakra, a külső várfal egész hosszában nyitott folyosó húzódik. [...] A nagy udvarban Kelenföld felé van az ágyútár. Az árkon keresztül fölvonóhídon juthatunk a belső várba, a tulajdonképpeni erősségbe. Az egész tulajdonképpen óriási szikla halom, a melybe a legénység számára barlangokat vájtak. A felsővárban harminc tágas kamra szolgált a legénység lakóhelyiségéül s ugyancsak itt lett volna szükség esetén az éléskamra. A helyiségekbe apró négyszöglet nyilasok és lövőrések szolgáltat a levegőt és világosságot.” (Budapesti Hírlap, 1899. április)

A Citadella erőd épületét az első pillanattól kezdve hatalmas ellenszenv övezte, a város lakói a Habsburg elnyomás megtestesülését látták benne, ráadásul különösen fájó pont volt, hogy éppen ott magasodott, ahova kevesebb, mint egy évtizeddel korábban, 1841-ben Széchenyi István megálmodta az Üdvleldét. Ez a magyar panteon-elképzelés, bár a kortársak még kinevették, aztán majd 180 év alatt rengeteg embert megihletett.

„Nem volna-e nemzeti kifejlésünk lépcsőfokozati közt a’ teendők során tán az is, hogy mint az érintett munkámban hozám fel, a' budai hegyekben, honunk közepén, és ekkép némileg szivében állitnánk temetőt, egy szabad ég alatti Üdvleldét. Hadd lenne vérünk jobb része ott jutalmul (…)” (Széchenyi István, 1843: Üdvlelde)

1871-ben elsőként egy országos tervpályázat foglalkozott a Gellért-hegyi panteonnal újra, ahol a második díjat a pesti Vigadót is tervező Feszl Frigyes kapta. A millenniumi ünnepségek városligeti helyszínének eleinte lehetséges alternatívájaként is gondoltak a budai oldalon a Gellért-hegyre és a Lágymányosra, Kolbenheyer Gyula és Straub Sándor 1892-ben vadregényes tündérvárat álmodtak ide ennek keretében.

De a még furcsább elképzelésekben nincs hiány: Wilhelm Adolf A Gellért-hegyen létesítendő „Acropolis” és egy villamos világítású kolosszális „Hungária” szobor építéséről terve mellett volt, aki Mátyás király egykori palotáját építette volna újjá itt, vagy épp Attila szobrát. A századfordulón készült el az egyik legkidolgozottabb terv, amely az egész Gellért-hegyet egységként kezelve képzelte el ide a Nemzeti Panteont. Medgyaszay István először bécsi tanulóévei alatt, a szecesszió nagymestere, Otto Wagner bécsi iskolájának tanítványaként foglakozott a panteon kérdésével és a gellérthegyi helyszínnel, 1900 és 1903 között. Majd 2007-ban Medgyaszay terveinek századik évfordulója után került újra a nemzeti közbeszéd előterébe a panteon – ekkor állt elő Makovecz Imre a saját terveivel.

De ha mindezek a tervek és elképzelések csak az asztalfiókig jutottak el legfeljebb, akkor mi is lett valójában a Citadellával? Az újfajta tömegturizmus megjelenése és számottevő tényezővé válása óta két korszak volt, amikor nagy volumenű és komoly tervek készültek a Gellért-hegy konkrét hasznosítására. A Horthy-korban a Budapest-fürdőváros elképzelés egyik központi helyszíneként gondolták el a hegyet, ebből végül semmi nem lett, ellenben a Kádár-korszakban, az 1960-as évektől kezdve jelentős, és úgy tűnt egy ideig, sikeres átalakításnak vetették alá a Citadellát. 1961. május 1-én nyílt meg a Citadella kapuja a nagyközönség előtt, ahol turistaszállót, éttermeket, magyaros borozót, kilátót alakítottak ki, és ekkor indult meg a 27-es busz közlekedése is ide, bekapcsolandó a város vérkeringésébe a helyszínt.

„A platószerű várudvar közepén hangulatos sörkert várja a vendégeket. A további építkezések során a kerti vendéglő befogadóképessége 2500 főre bővül [...] A sörkerttel szemben levő régi kaszárnyaépületet modern turistaszállóvá építette át a Fővárosi Idegenforgalmi Hivatal.”

„Kecskelábú asztalokon, jó borral telt, stilizált, apró hordócskák, a mennyezetről finomművű kovácsoltvas csillárok gyertyaégői világítanak. A söntés kármentője a falakra aggatott kulacsok, a vascégérek és céhjelvények, a népviseletbe öltözött »csaplároskiasszonyok« szíves kínálása a régi magyar borospince hangulatát idézik.” (Berza László – Marót Miklós 1962: A Citadella)

A budapesti Citadella épülete 1951-től szerepel a műemlékjegyzékben, 1987 óta pedig a Szabadság-szoborral együtt világörökségi helyszín. A kétezres évek elejét végigkísérték a helyszínhez kapcsolódó, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) és az akkori üzemeltető közötti pereskedések és botrányok, aminek a vége az lett, hogy az erődöt 2014-ben kiürítették a kommandósok, és átkerült a Várkapitányság jogelődjének kezelésébe, és 2016-ban egy nyílt ötletpályázat keretében mindenki elküldhette az elképzeléseit. 

A mostani, Fodor Gergely kormánybiztos irányította felújítás keretében, melynek első üteme 2022-ig tart, megújítják magát az erőd épületét és környezetét is, amely tényleg eléggé ráfért már a környékre. Az állapotfelmérési és régészeti munkák után indul el a kivitelezés, a belső udvar és a falak felújítása. A magyarság szabadságküzdelmeire emlékező múzeumot pedig 2023-ig tervezik megnyitni. A bejárás során természetesen felmerült a szomszédban álló Szabadság-szobor sorsa is – ennek elmozdítása nem opció, csupán megvizsgálják, van-e szükség bármilyen felújításra.

A múzeum ötlete mindenképpen az épület múltjára adott válaszként is értelmezhető, ami egykor a Habsburg elnyomás szimbóluma volt (megfejelve a Szabadság-szoborral, amely pedig sokaknak a szovjet elnyomás emléke ) – reméljük a kiállítás tényleg lesz olyan erős tartalmilag és formailag is, amely izgalmas párbeszédet tud kialakítani a helyszínen.