Az 1955-ben alapított szakmúzeum a X. kerületi Martinovics téren található, stílszerűen egy tűzoltóság közvetlen szomszédságában, ami annyira szomszédság, hogy végül is ugyanabban a hatalmas épületben vannak. A múzeum, ami tényleg tekintélyes mennyiségű emlékből, kiállítási anyagból áll össze az ókortól napjainkig, két részből tevődik össze: a pincében lévő óvóhely a polgári védelem történeti kiállítás helyszíne, a tűzoltótörténeti részleg pedig az emeleten van. A kettő között, a széles lépcsőház falán híres tűzesetek, illetve az ember és a tűz kapcsolatának története láthatóak, de a földszinten szerkocsik is állnak, melyek nagy méretüknél fogva nem fértek be a kiállítás területére.
Minden tűz Rómába vezet
A kiállítás segítségével egészen a római korig megyünk vissza az időben, az első szervezett tűzoltóság megalakulásáig, amit egyébként Augustus császár hívott életre. Eleinte rabszolgákból állt a tűzoltók csapata, mivel a tevékenység nagyon sok életveszélyt rejtett magában az alkalmazott módszerek miatt. Úgy védekeztek a tűz terjedése ellen, hogy minden épületet lebontottak az égő közvetlen közelében, míg másokat állatbőrökkel, ecetes anyagokkal fedtek le.
Amikor Pannóniában is megalakult az első tűzoltóság, a tagjai már polgárjoggal rendelkező személyek és katonák voltak. A módszereik is változtak addigra, köszönhetően annak, hogy a rómaiak nagyon szervezett életmódot folytattak, például voltak vízvezetékeik és víztárolóik is, ezek pedig elengedhetetlenek a tűzoltás szempontjából. A rómaiak gyorsan és hatékonyan oltották a tüzet.
Arról, hogy a tűzoltók nemcsak akkor férfiak, amikor tüzet kell oltani, hanem akkor is, amikor ünnepelni, táncolni és zenélni kell, már a kiállítás ezen a részen is meggyőződhetünk. Itt található ugyanis az aquincumi víziorgona rekonstrukciója, amit neve ellenére, nem tűzoltásra használtak, hanem a tűzoltók zenéltek rajta a korabeli bálokon, meg akkor is, amikor őrségben voltak és valamivel el kellett ütni az időt. De itt áll Szent Flórián szobra is, aki többek között a tűzoltók mártírhalált halt védőszentje, és akiről ebben a cikkben írtunk nemrég.
Hazai kezdetek
A népvándorlás korában aránylag egyszerűen oldották meg a tűzvédelmet: a jurtákat távol állították fel egymástól, így ha az egyik kigyulladt, a tűz nem terjedt tovább. A tűzoltással kapcsolatos első rendeletet Szent István hozta. Eszerint mindenkinek templomba kellett járnia, kivétel a tűz őrzőjét. Arra kellett felügyelni, hogy a tűz ne aludjon ki, ne terjedjen tovább és mindig vigyázzon rá valaki. A jogszabály már szigorúan büntette a gyújtogatókat és a gyújtogatással fenyegetőket is.
Később, mint annyi mindent mást, így a tűzoltás feladatát is a céhek kapták meg, méghozzá elsősorban azok, melynek tagjai megfelelő mesterséggel rendelkeztek, pl. az ácsok, akik magabiztosan járták a tetőket, vagy a kovácsok, a testi erejük okán. Ekkor már minden város rendelkezett helyi tűzrendelettel is, melyben pontosan meghatározták, kinek mit kell tenni, mi a feladata, ha tűz üt ki, és azt is, hogy milyen tűzoltási eszközöket kell otthon tartani kötelező jelleggel (pl. vödröket, létrákat, hordóban vizet). A városokban tűztornyokat állítottak (pl. Sopron, Szécsény), melyekben tűzőrség figyelte az épületeket.
A leggyakoribb tűzoltási eszköz ekkoriban a vízipuska volt, mellyel már célzottan és ezért hatékonyabban lehetett oltani a tüzet, ahhoz képest, amikor még vödörrel locsolták. De ebben az időben használták a gólyanyakú fecskendőt is, felszívni nem tudta a vizet, csupán kifújni, illetve csak bizonyos távolságból (közelről) lehetett vele oltani. Áttörés 1693 után jött, amikor a holland Jan Van Der Heiden tűzoltó főfelügyelő feltalálta a korszerű bőrtömlőt és szívókosarat, illetve neki köszönhetjük a tűzoltás első taktikai leírását is, ami részletesen foglalkozik mindennel, aminek a tűz megfékezéséhez csak köze lehet.
Szervezkedünk, tehát tűzoltók vagyunk
Szervezett tűzoltósággal egész Kossuth Lajosig kellett várni, de azért már előtte is voltak ennek jól érzékelhető előzményei. A nagyobb egyetemi és iskolavárosokban (pl. Debrecen, Sárospatak) jelentek meg az első, tűzoltásra szakosodott intézmények, kivétel nélkül a diákság soraiból megszervezve. Ők voltak ugyanis azok, akiket azonnal lehetett mozgósítani, mert sokan tartózkodtak egyszerre egy helyen, na meg fiatalok voltak, és pont ezért erősek meg gyorsak is.
Kossuth Sátoraljaújhelyen szervezte meg a helyi tűzoltóságot, és kiadott egy ún. tűzrendet is, ami úttörő jelentőségű volt. Ezután 1835-ben, Aradon kezdte meg működését a legelső hivatalos tűzoltóság, az Első Önkéntes Tűzoltó és Polgári Kör. A fejlődést a forradalom és a szabadságharc akasztotta meg, majd az 1860-as évek hoztak újra változást. Fehérváron, Sopronban és Pesten tűzoltó egyletek alakultak, amit a helytartó tanács nem nézett jó szemmel, mert a rebellis magyarok szervezkedését látta bennük. A fejlődésnek azonban hosszú távon nem tudta a nagyhatalmú tanács az útját állni.
Ebben elévülhetetlen érdemeket szerzett a soproni tűzoltóság megszervezője, Rösch Frigyes, aki a Magyar Tűzoltó Szövetség egyik alapítója is volt. A másik fontos személy pedig nem más volt, mint a legnagyobb magyar legkisebb fia, gróf Széchenyi Ödön. Reneszánsz ember volt, aki eleinte hajózott, majd szállodatársaságot alapított, fellendítette a hazai sakkéletet, és lefektette a modern magyarországi tűzoltóság alapjait is. Az ő kezdeményezése volt a központilag megszervezett, hivatalos és önkéntes tűzoltóság felállítása.
Hosszú, viszontagságos küzdelemben, de végül győzött: 1870 januárjában előbb elindította az önkéntes tűzoltóságot, majd egy hónappal később Pest hivatásos tűzoltóságát is. Az év végére Rösch Frigyessel közösen megszervezték az egész országra kiterjedő érdekvédelmi szövetséget, a Magyar Országos Tűzoltó Szövetséget.
A magyar tűzoltóságnak hamar híre ment a világban (Széchenyi Ödönt el is csábították a törökök), szervezettség tekintetében példaértékű volt, amit megvalósítottunk, nem beszélve arról, hogy jó pár fejlesztést és találmányt is köszönhet a szakma a magyar tűzoltóknak. Nemcsak a sok kis önkéntes tűzoltóságot egységesítették, hanem az egyenruhát (volt külön téli és nyári) meg a felszerelést is (mászóöv, balta, sugárcső, kötél, sisak, kéthangú jelzősíp és szivacs).
A közösségerősítő gyakorlatokat is innentől kezdve rendszeresítették, valamint versenyeket tartottak, meg vettek részt rajtuk. A magyar tűzoltók mindig jól szerepeltek a nemzetközi megmérettetéseken, amit a múzeumban őrzött jó pár elismerés és kupa bizonyít. A legnagyobb korabeli elismerés az volt, amikor az 1900-ban, Párizsban alakult Nemzetközi Tűzoltószövetséghez Magyarország is csatlakozott, és 1904-ben itt tartották a szervezet harmadik kongresszusát.
Új kor, új tűz, új kihívás
A városiasodás, és azon belül is az egyre magasabb házak megjelenése a tűzoltóság fejlődésére is hatással volt. Beindult a hazai tűzoltószer-gyártás, és kiépült a tűzivíz-hálózat a tűzcsapokkal. De ekkoriban kezdtek elterjedni a különböző tűzriasztók is. Forradalmi volt a tűzoltásban Szilvay Kornél gépészmérnök és tűzoltó ezredes találmánya, a szárazoltó eljárás, valamint a poroltó. Ő később, a második világháború után, szakmai tanácsaival és emléktárgyaival segítette a Tűzoltó Múzeum megalapítását. Az egyre csak korszerűsödő tűzoltóság, mely a második világháború idején a légoltalmi és tűzszerészeti feladatokat is megkapta, 1945 után megtorpant a fejlődésben.
1948-ban teljesen átszervezték és szovjet típusú, állami szervvé alakították át. Az 1956-os forradalomban vállalt önzetlen és önfeláldozó szerepüket követően nyugodt évtizedek következtek, melyek végül is a mai napig tartanak. A magyar találmányok (pl. impulzusoltó) éppúgy nem tűntek el, mint ahogy a fejlődés sem állt meg. Többek között megjelentek a tűzoltóhajók, megkezdődött a tűzoltószer-sorozatgyártás, egyre korszerűbbé váltak a bevetési ruházatok, és egyre nagyobb figyelmet kapott a légzésvédelem is. Ahogy a tüzek egyre durvábbak és veszélyesebbek lettek, és lesznek is, elég csak az ipari tüzeket említeni, úgy a tűzoltóink sem maradhattak le, a lépést pedig a mai napig rendben tartják.
Lent a mélyben
A múzeum katasztrófavédelmi része a Martinovics téri épület pincéjében található, egy ott kialakított óvóhelyen, ami kellőképpen hűvös és kicsit nyomasztó is. Van itt tusoló a szennyeződésektől való megtisztulásra, sugárzásmérők, tőzegürítéses WC, telekommunikációs eszközök, berendezett egészségügyi állomás, meg a szokásos kötelező kellékek (kalapács, feszítővas, csáklya, lapát, fűrész, homok). Belegondolni sem jó, hogy a föld alá kényszerülve kelljen élni, nem beszélve a szűkös terekről. Nem klausztrofóbiásnak való vidék egy óvóhely, amiből Budapesten van jó pár. Minden kerületnek pontos listája van arról, hogy a területén hol és mi alkalmas óvóhelynek, vagy mi alakítható át annak.
A polgári védelem elődje a Légoltalmi Liga volt, ami 1936-ban alakult, de már korábban is voltak nyomai. Később viszont meg már nem voltak, egészen 1963-ig, amikor törvényi szintre emelve először említették a polgári védelmet. Innentől hivatalosan is a honvédség alá tartozott. Rendszerváltás után kapott pár új feladatot (pl. árvízvédelem, kitelepítés, lakosságvédelmi intézkedések), és átkerült a belügyminisztériumhoz. 1993-ban előbb összevonták a tűzoltósággal, majd 1996-ban ismét szétválasztották. Egységes katasztrófavédelemről és tűzoltóságról pedig 2010 óta beszélünk.
