We Love Budapest: A következő bemutatód a debreceni Csokonai Színházban lesz, és egy manapság eléggé aktuális témáról szól majd. Mesélnél róla?

Szikszai Rémusz: Andrzej Saramonowicz Tesztoszteron című művét rendezem, egy elrontott esküvőről szól. Csak a férfiak érkeznek meg a vőlegény oldaláról az étterembe, és hoznak egy túszt a menyasszony oldaláról. Egy „álmacsó” darab, nagyon erős kritika a férfiakról, például a mentegetőzést illetően, miszerint mindenért csak a hormon a felelős, és semmiért nem a férfi maga. Három-négy éve meg akarom csinálni, több helyre is ajánlottam, de többnyire féltek tőle. Brutálisan durva a szövege, mégiscsak hét taplóról szól. Éltem a lehetőséggel, hogy ezt a túlságosan is patriarchális, komondorokon átesős, vadászós, pálinkázós magyar „férfit” kicsit pellengérre állítsam.

WLB: Ősszel mutatták be A vihart a Budapest Bábszínházban, majd hoztátok a Macbethet a Szkénébe. Van oka annak, hogy egymás után két alkalommal is Shakespeare-t választottál ?

Sz. R.: Szerintem véletlenül alakult így, nem volt benne tudatosság. Nagyon nehezen nyúlok Shakespeare-hez, mert mindig nagy felelősség. A viharhoz kellett egy jó csapat és egy jó Prospero (Fodor Tamás – a szerk.), mind a kettő adott volt. A másik ok, hogy ha valamire alkalmas a felnőtt bábszínház a maga fantasztikus lehetőségeivel, akkor az A vihar. És persze a szokásos közhely, de igaz: Shakespeare mindig aktuális.

WLB: A vihar elfilozofál az emberélet végén, a nagy összegzésen, a dolgok elsimításán. Nagy vízválasztó volt az 50. születésnap?

Sz. R.: Nem arra ébredek fel minden reggel, hogy meg fogok murdelni, de alapvetően igen. Még azon sem vagyok túl, hogy a bátyám ötven lett. Valamiért van a fejemben egy kép, hogy az ember ötvenévesen öreg. Ez nem igazán passzol sem a belső, sem a fizikai állapotomhoz. Próbálom felidézni a fateromat, milyen volt ennyi idősen, hány éves voltam én, és látok egy energikus csávót, aki lökte, mint az atom. De mégiscsak az van, hogy kevesebb van vissza, mint amennyi elment, matematikailag egészen biztos. Az ember óhatatlanul elkezd másképp gondolni olyan dolgokra, amikkel eddig nem foglakozott, vagy felületesebb véleménnyel volt róluk. Nem tudsz nem reflektálni arra, ami ötven év alatt történt veled, ez rengeteg idő. A Viharban nagyon fontos kérdés, hogy képesek vagyunk-e megbocsájtani, hogy szabad-e, hogy kell-e.

WLB: Mi az, amire máshogy nézel, akár szakmailag, akár magánéletileg?

Sz. R.: Egyre nyugodtabb vagyok, egyre kevésbé húzom fel magam dolgokon. Együtt jár ezzel egyfajta rezignáltság is, de nem szeretném, ha eluralkodna rajtam a közöny. De akár a világ, akár az ország, és azon belül a szakmám állapotáról van szó – ami most épp a TAO kapcsán szép kerek klikkekbe tömörülve megpróbálja megúszni a megúszhatatlant, és valakinek jobban, valakinek kevésbé sikerül, de senki nem gondol bele, hogy holnap kérnek majd tőle is valamit –, szóval bármiről van szó, szelíd mosollyal figyelem a történéseket, mint halakat az akváriumban. És júliusban felülök egy repülőgépre, elmegyek egy évre Délkelet-Ázsiába, Indonéziába. Egyék egymást a halak idehaza.

WLB: Van-e összefüggés a kultúrpolitikai történések és az utazásod között?

Sz. R.: Nem, dehogyis. Nem keserűségből megyek el, és vissza is fogok jönni. Amerikában az egyetemi tanároknak ötévente el kell utazni fizetett szabadságra feltöltődni, aztán publikálniuk kell valamit. Innen loptam az ötletet. Én mindig boldogságból csinálok színházat, akkor tudok empatikus lenni mások problémáival, problémákat felvetni a színházban, ha boldog vagyok. Az elmúlt tizenöt év életem legboldogabb korszaka volt, ami a magánéletemet illeti, és azt gondolom, sikerült jó dolgokat színpadra állítani. Továbbá azt is gondolom, hogy nemcsak színház van a világon, én például nem szeretnék úgy meghalni, hogy nem látom a világot, úgy meg pláne nem, hogy nem látom a gyerekeimmel és a feleségemmel együtt. Nem turistaként szeretnék utazni, hanem meg szeretném érteni az embereket, dolgozni, segíteni, tanítani, gyerekekkel foglalkozni – bármit, ami feltölt.

WLB: Három gyerekkel együtt útra keltek?

Sz. R.: A három gyerek közül kettő húsz év körül van – ismétlem, ötvenéves vagyok! (Nevet). A saját életüket élik, egy kisebbfajta kirándulásra is nehezen veszem rá őket, le is cseréltem a nagyobb méretű autót. A legkisebb viszont csak nyolcéves, és szeretném kiélvezni, hogy még velünk tart, mert utána már – ez az élet rendje – tojni fog a fejünkre. És bízom benne, hogy a nagyok meglátogatnak. Alakulóban van, mit csinálunk kinn, de a kicsi iskolája már megvan.

WLB: Öt éve Thaiföldön is éltetek fél évig. Emlékszel még, milyen volt hazajönni?

Sz. R.: Április 1-je volt, ez a kabát volt rajtam, meg egy rövidnadrág. Már a taxiban sikerült találkozni szép hazámmal, a négyéves gyerek lábát megragadta a taxisofőr, mert rosszallotta, hogy kalimpál. Összenéztünk a feleségemmel, de nem azért nem konfrontálódtunk vele, mert nem mertünk, hanem mert egy olyan világból jöttünk, ahol ez nincs jelen, és az agresszióra nem tudtunk volna agresszióval válaszolni. Nem tudom, visszaálltam-e valaha az itthoni létre; 100%-ban sohase.

WLB: Úgy tudom, azóta nem szereted a cipőt.

Sz. R.: Hozzászoktam, hogy nincs rajtam cipő, úgy rendezek. Onnan tudni, hogy elkezdődött a próba, hogy leveszem a cipőm, zoknim, ha hideg van, ha meleg.

WLB: Illetve pörgetni is szoktál valamit a kezedben.

Sz. R.: Egy láncot, van rajta egy angyal, mindig velem van a próbákon. Feszültséglevezetésből pörgetem, mert a rendezés néha olyan, mintha az öledbe tennének egy kiló plutóniumot nejlonzacskóban. Az égésszámom más ilyenkor, és ez segít rajtam. (Legalábbis ezzel áltatom magam). Ezen felül babona – olyan babonás vagyok, mint egy középkori varázsló. Illetve bizonyos formában megtanultam időt mérni vele. Amúgy egy Buddhán pihen otthon, de nincs köze a valláshoz, nem vagyok egy vallásos alkat.

WLB: Elég nagy rákészülést igényelhet egy egész család kiköltöztetése. 

Sz. R.: Ezért is tart három-négy évig az előkészület, a pénzt is félre kell tenni. Gyakorlatilag a repülőtérre érkezés óta téma, hogy visszamegyünk.

WLB: A biztosba jössz haza, a 2020-21-es évadra?

Sz. R.: Igen, az egész évad meglesz, ez az évadom is megvan másfél éve. Általában egy évre előre tudom, mi lesz. Nekem szükségem van erre, és mákom is van, hogy kapok felkéréseket. Úgy általában gondos előkészületet igényel minden, magánéletileg és a színházban is. Például tavaly május elején kezdtük el A vihart, onnantól nem álltunk le, szeptemberben volt a bemutató. Egy hét alatt nem lehet felkészülni egy premierre. Ha csúszok valaminek az előkészületeivel, mint például ősszel a Macbethtel, az megborítja az összes többit is.

WLB: Ritkán látni alkotókat ennyire előre gondolkozni, úgy érzem, te különösen jó vagy logisztikában. A kisfiad születésének napja is ide vág, elmesélnéd? 

Sz. R.: A Vádli Alkalmi Társulat születésével egyidős a kisfiam. A Caligula helytartója főpróbahetére volt kiírva a feleségem, be volt írva a próbatáblába, hogy 11-kor szülés, 5-től próba, este 11-kor tejfakasztó. 11 helyett 2-kor született, de 5-kor ott voltam a próbán, és este meg is tartottuk a tejfakasztót.

WLB: Ha már utazások: Nagykárolyban születtél, a Partiumban. Haza szoktál látogatni?

Sz. R.: Haza, de igazán már nincs kihez, meghaltak a szüleim. Nagyon fura: másfél éve hunyt el az édesanyám, és azóta úgy áll ott a ház, ötvenöt év házasság után. Egy barátomnál szoktam megszállni, és nemrég jöttem rá, hogy a kert túloldalán van a temető. Ülök a kertben, cigizem, és tudom, hogy a kerítés túloldalán, 500 méterre ott fekszik mindkét szülőm – ez eggyel jobb, mert nem jó bemenni egy másfél éve nem lakott házba. Előbb-utóbb be kell, gazdát kell találni a dolgoknak a bútortól a bundáig, a vázától a légkondiig, mert abban biztos vagyok, egy dolgot nem szeretnének: hogy a szemétkupacban végezzék a cuccaik. Az is biztos a gyász egyik fázisa, amikor az ember megfogja a szülei ruháit a szekrényből, beteszi egy zsákba, és odaadja valakinek.

WLB: Többet lamentál a múlton az ember, ahogy idősödik? 

Sz. R.: Inkább elfelejti az ember a dolgokat, berögződéseket, amikre nincs szüksége. Ez olyan, hogy 1989-ben volt a fejemben kétszáz telefonszám, ma már kettő, a sajátom és a feleségemé, a fiamét már nem tudom fejből. Nemrég Nyíregyházán rendeztem egy Dragomán-darabot, ami Ceaușescu Romániájában játszódik, és ennek kapcsán sok emlék előjött. Mindig hozok analógiákat, sztorikat a próbákon, hogy a színészek jobban megértsék, mit kell csinálni. Nem jellemző, hogy a messzi múltból hozok, de most olyanok jöttek elő, amikről azt hittem, elfelejtettem. Meg kellett magyarázni 22 éves színésznőknek, hogy nem lehetett fogamzásgátlót kapni, a terhességmegszakításért másfél év börtön járt, csak egy lakásban lehetett megcsinálni nagyon sok pénzért. Tele volt az életünk az egész félelemmel, bujkálással, megtanultunk a sorok közt olvasni. Mikor kihajtottam a nyíregyházi színház lezárt parkolójából, akkor jöttem rá, miért könnyebbülök meg mindig, ha felemelkedik egy sorompó. Azt érzem ilyenkor, szabad vagyok. Ezt is hozom magammal Ceaușescu Romániájából. Nem trauma, de mégis benned van.

WLB: 1997-ben jöttél ela Marosvásárhelyi Színháztól a Bárka Színházhoz. Emlékszel még, milyen volt Budapest?

Sz. R.: Nagyon jó volt. Nyitott, kozmopolita, nagyvilági. Infrastrukturálisan sokkal rosszabb, mint most; ha akkor lett volna annyi terasz, amennyi most van, tök jó lett volna, a kettőt vegyíteni kéne. Az akkori várost és a mait. Az emberek viszont teljesen mások lettek, sokkal vadabb, sokkal agresszívabb, műveletlenebb mindenki. Sok a tahó. A buszsofőr becsukja az orrod előtt az ajtót, mindenki végtelenül türelmetlen. Hogy ez mennyire pesti jelenség, és mennyire globális, azt nem tudom, mert Párizsban nem ezzel foglalkozik az ember, ha kiutazik, fülig ér a szája – lehet, egy párizsi ugyanezt mondaná. Az életünk mindennapjává vált a gyűlöletbeszéd, a valakitől való folyamatos félelem, és ez mindig durvábbá, gyanakvóbbá teszi az embereket. Ma már nem kezdesz el egy buszmegállóban beszélgetni. Régen felszálltál a buszra, és előreadtad a jegyedet, hogy lyukasszák ki. Ma csak akkor szólunk embertársainkhoz, ha muszáj.

WLB: Budapest melyik részén laktok?

Sz. R.: (Az Egyetem tér szomszédságában beszélgetünk, felmutat oldalra, egy szép, Szerb utcai épületre.) Arra szoktam ablakot nyitni reggelenként, hogy spanyol turisták fotózzák a házunkat. Ezen a környéken nem érzékeled a várost a maga valójában, ez egy rezervátum. Este jön húsz olasz fiatal, énekelnek, rosszabb esetben lerugdosnak pár autótükröt, de maximum ennyi. A város igazi arcát reggel fél hétkor látod, mondjuk a Kőbánya-Kispest metró- és vasútállomásnál. Előtte a ma már elviselhetetlen bulinegyedben laktam a Király utcában, onnan még időben sikerült elköltöznöm, 2008 körül. Pesten kiismerem magam, de Budán még most is elveszett vagyok. Folyton eltévedek. Egyszer elindultam a gyerekemmel fociedzésre, de csak a végére értünk oda.

WLB: Van-e bármi az elmúlt ötven évből, amit máshogy csinálnál?

Sz. R.: Lehet, hogy van, de nagy marhaságnak tartanám, ha ezen rágódnék. Pereg a homok, és mindig egy irányba pereg, szóval teljesen mindegy, mit csinálnék másképp. Minden kellett ahhoz, a rossz döntés is, hogy az legyek, aki lettem, és itt üljünk. Vannak bajaim magammal (le kéne adni öt kilót!), meg eggyel koncentráltabban kéne gondolkodni, nem kéne elfecsérelni az időt szöszmötölésekre, de ilyen vagyok, ezzel nem nagyon tudok mit kezdeni.

WLB: ...és amit máshogy fogsz csinálni?

Sz. R.: Leginkább a családommal szeretek lenni, és extra boldog leszek, ha április 26-án meglesz a Tesztoszteron bemutatója, mert egy hosszú út végére jutottam el. Mint mikor megérkezik a zarándok a camino végére Santiago de Compostelába. Egy hosszú menetet toltam le az elmúlt két évben, és boldog leszek, hogy másnap úgy kelek fel, hogy nem kell színházi próbafolyamatra, csak az utazásra készülni.

Címkék