A családi legenda szerint magyar és német felmenőkkel is rendelkező Wilhelm Kahlo 18 évesen, az 1880-as évek végén vándorolt ki Amerikába. A század első évtizedeiben keresztül-kasul beutazta Mexikót, megörökítve az ország gazdag építészeti örökségét. Fotóin egyszerre tárul fel az ország gyarmati múltja, díszes templomaival és kolostoraival, és a világvárossá fejlődő Mexikóváros.
Jó szeme volt, nemcsak a történelmi műemlékekhez, hanem a modern ipari létesítmények, formabontó technikák alkalmazásának művészi megörökítéséhez. Az első, nagyobb nyilvánosságot kapott képe éppen a Casa Boker vasáruház építéséről készült felvétele volt. Szemléletmódja megelőzte korát, és a 30-as évek Bauhausához köthető „új tárgyiasság” stílusával rokonítható.
Aki itthon Klösz György, aki a millennium és a századforduló környékén rohamtempóban változó, és mára sokszor eltűnt Budapestet megörökítette, az a mexikóiaknak Frida apja. Külön érdekes a kiállítás másik magyar vonatkozása – a család származásán túl – hogy több képen is szerepel Mexikóváros egykori Nemzeti Színháza, aminek építésén a magyar művész, Maróti Géza is dolgozott, részben ő tervezte meg a színház egyedülálló üvegfüggönyét és üvegmennyezetét is, de az első világháború miatt félbeszakadt munkákat végül a Tiffany cég gyártotta le.
A kiállításon a festőnő több portéját is láthatjuk, és megemlékezik apa és lánya bensőséges viszonyáról is. Frida Kahlo világlátásának, stílusának alakulására apja fényképészműhelyének és laborkamrájának titokzatos világa, a fényképek látványt sűrítő és absztrakciós hatásai is nagy hatással volt. Közös országjáró utazásaik élménye, apa és lánya egymást segítő, bensőséges kapcsolata felsejlik a fotókon. A Frida országa kiállítás így nemcsak Mexikóról szól, hanem a két művész összefonódó örökségéről is.
