A Ludwig Múzeum legújabb kiállítása a szlovák képzőművészet születését és útját követi az 1960-as évektől napjainkig, bemutatva azt a tágabb kontextust, amelyben az ország konceptuális művészete létrejött, hangsúlyozva továbbá e vizuális szemlélet továbbélését az egymást követő művészgenerációkon át. A négy tematikus szekcióra bontott SIGNAL című tárlatot bejárva könnyű beismerni, hogy a régió alkotói megérdemlik a nemzetközi figyelmet.
Wroclaw és Prága után Budapesten is bemutatkozott a kortárs szlovák képzőművészet egyik legmarkánsabb irányzatát bemutató tárlat, amelynek anyaga itthon kiegészült a Ludwig Múzeum gyűjteményében lévő, a nemzetközi színtér élvonalába tartozó, Szlovákiában született művészek munkáival is. Emiatt viszont még a szokottnál is töményebb élményre érdemes készülni - mi három óra után még bőven fedeztünk fel olyan alkotásokat, amik mellett elsőre elsétáltunk, és összefüggéseket, amik csak sokadik látásra lettek egyértelműek.
A nagyjából fél évszázadot felölelő SIGNAL - Konceptuális és posztkonceptuális tendenciák a szlovák képzőművészetben átfogóan igyekszik bemutatni az ország kortárs konceptuális művészeti tendenciáit. A különböző művészeti stratégiák íve viszont nem kronológiai sorrend szerint épül fel; a kurátor, Vladimír Beskid ehelyett négy tematikus szekciót állított fel, amelyben egymás mellé kerültek a hasonló ideákra alapuló munkák, így segítve az értelmezésüket.
A szöveg-mánia című szekcióban például a nyelvi és a vizuális tartalom ütköztetéséből fakadó, szövegalapú munkákat állítottak ki. Ilyen például Ján Mančuška Amikor beléptem a műterembe című installációja, ami lényegében egy vékony, kifeszített szalagokra írt naplóféleség, vagy Roman Ondak hasonló alkotása, amelyben klasszikus köteteket zárt formaldehiddel megtöltött üvegekbe, egyfajta értékmentési-konzerválási céllal. De itt található meg például a "posztmodern technó-kaméleon", Rónai Péter Képtelenség című sorozata is, melynek darabjain a tartalom, a művész üzenete a lehető legpuritánabb módon, fekete alapon fehér betűkbe szedve, minimális közlésekre redukálva mutatkozik meg.
A beszédes nevű új médiumok szekcióban főleg digitális munkák sorakoznak, és érdemes a végére hagyni: a legtöbbjük ugyanis inkább csak humoros-ötletes ideára épül. A már említett Rónai Péter például Autoverse című munkájában egymásba montírozza a különböző korokban készült portréit, míg Marek Kvetan erotikus testek és halálos kimenetelű balesetek online képeit redukálja vízszintes és függőleges vonalakká.
A Belső kozmosz. Utazás egy papíruniverzumon át szekciójában főként térképek, diagramok, tervek és skiccek kaptak helyet; ez azonban csak addig tűnhet furcsának, amíg nem realizáljuk, hogy a munkák többsége még akkor készült, amikor a külföldre utazás még csak gondolatban tudott megvalósulni. Az alkotók képzeletének azonban ez nem szabott határt, így álmodhattak meg olyan kozmoszt, ami igazából útburkolat, kavics-csillagokkal, vagy alkothatták meg rideg és végtelen, a korai Alien-filmeket idéző univerzumot.
A Zéró gesztusok című szekciót alkotó művek központi témája a hiány, az üresség, a csend; Petra Feriancová El (Hamlet)-je például a címszereplő távozását ragadja meg, Marek Kvetan Megfigyelők-je pedig egy olyan installáció, ami nem több egyszerű széknél, kötőtűkkel és fonallal - de mivel nem ül rajta senki, mégis valahogy a bőr alá kúszik. Máshol hajlított lemezek törik meg a galériateret, vagy vezérkönyvek értelmeződnek teljesen újra.
