We Love Budapest: Melyik volt az a pillanat, amikor rádöbbentél, hogy nincs mese, te bizony költő leszel?
Simon Márton: Babiczky Tibor költővel még a középiskolából ismertük egymást – ő akkor volt végzős a Pápai Református Kollégiumban, amikor én elsős. Egyetemen találkoztunk újra, ott kezdtem el rendszeresen beszélgetni vele a verseimről. Egyszer azt mondta, küldjek a szövegekből a Mozgó Világ folyóiratnak, ott Barna Imre a versszerkesztő, aki „jó”. Elküldtem neki 4-5 szöveget, amire válaszként a mondott Barna Imre behívott magához a szerkesztőségbe, leültetett, és nagyon kedvesen és rendkívül jó szemmel pontról pontra végigvette velem, hogy miért nem jók a verseim. Hol modorosak, mikor üresjáratok, és így tovább...
Abból a bő fél órából többet tanultam akkor az írásról, mint előtte évek alatt. Utána azt kérte, egy fél év múlva küldjek új verseket. Akkortájt kezdtem el Petri Györgyöt olvasni... Rövidre fogva: az új szövegeimet pár hónappal később már elfogadta. Ez volt talán az első ilyen sorsfordító pillanat: amikor Barna Imre elküldött a bánatba – és milyen jól tette. Ott találkoztam először egy valódi irodalmi intézmény valódi figurájával. Presztízskérdés lett, hogy fel tudok-e nőni a szinthez, amit ő elvár.
WLB: Mennyi idő – vagy milyen távolság – szükséges ahhoz, hogy egy élmény vagy érzés verssé alakulhasson?
S. M.: Erre nincs receptem, ahogy arra sem, mit kell írni, mi maga a vers, miből lesz. Ezek a „receptek” a tapasztalataim alapján amúgy is rosszat tesznek a szövegek minőségének. Ha csak a legutóbbi kötet (Rókák esküvője – a szerk.) címadó versét vesszük: annak én évekkel ezelőtt publikáltam az Élet és irodalomban egy előző verzióját. Az egy szerethetően, tisztességesen rossz szöveg volt. Amikor írtam, egy az egyben abból indultam ki, milyennek „kell” lennie egy versnek. Megírtam. Nem működött. Aztán úgy két évvel később, Krakkóban voltam egy ösztöndíjon, ahol semmi mással nem kellett foglalkoznom, csak az írással.
A szállásom egy erdőszéli kastélyban volt, ami fantasztikus hely – mindenkinek ajánlom, aki szeretne szembesülni az összes szorongásával. Egyik éjszaka kint álltam, és azon gondolkodtam, ha már a szöveg nem lett jó, legalább fejtsem meg magamnak: mi a rókák esküvője, és miért érdekel ez engem ennyire? Erre sem tudtam válaszolni. Viszont addig kérdezgettem magamtól, hogy rájöttem, ezt meg lehet fordítani és lehet csinálni belőle egy formulát, ami mintha megmagyarázná. Hogy „amikor.... na, az a rókák esküvője”. Így sikerült megírni a verset. Ez hosszú volt, lassú és strapás.
WLB: Nagyon másféle verseket írtál a három kötetben, mondhatni akár ezeket korszakoknak is. Ez azért van, mert könnyen megunod az aktuális kihívást, és mindig újabb lécet akarsz megugrani, vagy mert alkalmazkodsz az irodalmi trendekhez?
S. M.: Szívesen megfelelnék én az irodalmi trendeknek, csak szerintem mindig elvétem őket. Egyszer sikerült az online felületeteket telibe találnom, a Polaroidok esetében, de arról sem tudtam előre, hogy az egy trend. A tőlem telhető maximális tudatossággal állok hozzá az íráshoz, de egy adott ponton túl azért hazudnék, ha azt mondanám, pontosan tudom, mit csinálok. Pilinszky mondta, hogy nincs választása, csak megy keresztül a labirintuson, húzza a kezét a falon és amit kitapint, azt kell elmesélje. Pontosan ezt érzem.
Folyamatosan változnak a fejemben a súlypontok, az érdekesnek tűnő mondatszerkezetek, koncepciók, amik alapján el tudom képzelni, hogy valamiből vers lesz. A japánoknál, a tanáraimnál és máshol is tapasztaltam ezt a fura hozzáállást, amikor egyfajta termékeny értetlenséggel kérdeznek rá alapvetőnek tűnő dolgokra újra és újra. Ez elmondhatatlanul hasznos. A vers, mint létező persze evidencia, de hogy miért az, és mi a bánat egyébként egy vers, az sohasem lehet evidens.
WLB: 34 éves vagy, eddig három köteted jelent meg, amelyek elképesztő számokban fogynak, fél éve nyerted el a Horváth Péter ösztöndíjat, most éppen az Aegon-díj rövidlistájában vagy. Amikor újabb kötetet készítesz, és újabb versformához nyúlsz, van benned egy kis dac, hogy szembe mész a hagyománnyal és majd te megmutatod, mi is a vers 2019-ben?
S. M.: Jaj, nincs! Én belátom, hogy a modorom néha csapnivaló, a mondataim pongyolák és élek-halok az offenzív viccekért, de a józan eszemet féltve őrzöm, az ízlésem alapja az irodalmi hagyomány java, Esterházy, Petri, stb., amit tovább gondolni szeretnék, nem úgy tenni, mintha válldobással földre vihetném, mert annyi hübrisz amúgy sincs bennem, hogy azt higgyem, ilyet lehet. Engem kimondottan foglalkoztatnak a klasszikus versformák, az ezzel kapcsolatos lehetőségek, egyszerűen csak keresem a helyem az egészben a lehetőségeimnek és az alkatomnak megfelelően. Amit föntebb emlegettem, az inkább probléma, mint program.
WLB: Petrit, Pilinszkyt, Esterházy Pétert már említetted. Rajtuk kívül még ki gyakorolt rád nagy hatást?
S. M.: Kemény István és Tandori alapvetések. Tandori viszonya a szövegekhez és a nyelvhez: az maga az őrület. Kemény István pedig nagyon nagy és fontos költője ennek a generációnak, tőle is rengeteget tanultam. Tizennyolc évesen kizárólag hegynyi méretű érzelmekben és iszonyúan eltúlzott képekben tudtam gondolkodni, azt hittem, a vers ennyi. Aztán azzal szembesültem, hogy Kemény István úgy nagyon nagy költő, hogy közben csendben van. Ezt a csendet próbálom azóta is megtanulni. De mondhatnám Macuó Basót is. Vagy még nagyon sokakat.
WLB: Milyen 2019-ben költőnek lenni Magyarországon?
S. M.: Ez egy borzasztó kérdés. Mármint: nekem nagyon jó, de ez egy teljesen torz azért. Kicsit úgy érzem magam, mint egy hatalmas, boldog virág, ami egy dögkúton nyílik. Ha körbenézek, azt látom, hogy a kultúratámogatás teljesen szét van cseszve, a TAO megszűnése miatt a független színházak maradéka is hatalmas bajban van, az írók vagy elkurvulnak a politikának, vagy másban dolgoznak, vagy egészen egyszerűen éheznek. És folytathatnám. És akkor ott a másik fele a dolognak: pl. erre a mai eseményre egy szűk óra alatt fogytak el a jegyek. Szóval boldog vagyok és nagyon szomorú. Ha elkezdek panaszkodni, az képmutatás, ha hallgatok, cinkosakinéma. Erre mit lehet lépni?
WLB: Te az a költő vagy, aki aktívan használod a közösségi médiát, könnyen teremthet veled kapcsolatot az olvasód. Ezt mennyire építed tudatosan, és szerinted mennyi feladata lenne ebben a kiadódnak?
S. M.: Eléggé tudatosan építem, nekem ez fontos. Összeségében ez nem egy ennyire leegyszerűsíthető kérdés, de persze, egy picit még mindig úgy viselkedik a kulturális közeg jó része, mintha azt várnák, hogy mikor ér már véget ez az egész internet nevű „hajcihő”. Van egy furcsa távolságtartás, bizalmatlanság, egy kis megcsontosodottság. De azért az utóbbi években ez már rengeteget javult, már vannak komoly felületek a Litera mellett is, a Jelenkor, az Alföld online, a Kulter, a SzIFOnline stb. Az egyetlen igazi baj, hogy az online-ságot néha még mindig nem értik: a nyomtatott sajtótermékek webes verzióit még nem nevezném valódi online tartalomnak. De egy-egy podcast is van már, meg hasonlók, szóval ez is javul. A kiadóknak meg annyira feladata ez, amennyire szeretnék, hogy az legyen. Engem a kiadóm sok felületen reklámoz. Én meg hozzáteszem, amit tudok. Ez a public image-em része: én olyan író vagyok, aki szóba áll, posztol és (amennyire csak tud) válaszol. Hülyén is érezném magam, ha nem így tennék.
WLB: Mennyire van igazam, ha azt állítom, hogy még mindig van egy olyan hozzáállás az irodalomban, hogy akkor vagy nagy író, ha éhen halsz, majd halálod után megtalálják az írásaidat és felemelnek?
S. M.: Az irodalomnak is megvannak a maga ilyen-olyan sztereotípiái, az egy létező dolog. Hogy ez a zsenikultusz mennyire él még, azt mondjuk pont nem tudom. Valószínűleg a legtöbb művészeti közegekben ugyanúgy megvan a mitizálásra való hajlandóság, nem hiszem, hogy ez kizárólag íróbetegség lenne. Marginalizált helyzetből könnyű hibátlannak tűnni, ennyi biztos, de ha nincs mű, akkor nincs az a szenvedés vagy éhenhalás, ami időtállóvá tenné bárkinek a nevét. Életművek vannak. Minden más csak körítés.
WLB: Egyre többször lehet találkozni azzal a mondattal, hogy az irodalom újra divatba jött. Mit gondolsz erről?
S. M.: Hogy divatba jött-e, azt nem tudom, de hogy a presztízse javult, az biztos. Jót tett nekünk az elmúlt tíz év és a közösségi média. A világban épp milliós példányszámokban fogyó verseskötetekről folyik a vita. És bár Rupi Kaurt én nem nagyon szeretem, mégis tény, hogy egy könyvről beszélünk, egy verseskötetről, amit tömegek olvasnak. Ez persze egy teljesen más dimenziója a könyveknek és a verseknek is, mint bármi, amit akár csak 10 éve el tudtunk volna képzelni. A világ iszonyú tempóban változik. Szerintem ez nagyon izgalmas. És nagyon örülök neki, hogy ez a versesköteteket is elérte.
