A 1970-es évek legendás képzőművésze, a magyar neoavantgárd egyik legszélsőségesebb alakja, brutalitást sem megvető performanszművésze volt Hajas Tibor. Body art akcióinak jellemző eleme volt a szenvedés és az öndestruckió, és a legendák szerint a halála is egy performansz volt: 1980-ban, mindössze 34 évesen vesztette életét egy tragikus autóbalesetben. A Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeumban most bemutatott munkáit és azok dokumentációt halála előtt fél évvel, 1979 decemberében készítette mindössze egy hónap alatt.
Ezekben két tibeti rituálét, a tumo és chöd jógagyakorlatokat értelmezi át és adja elő meglehetősen megrázó körülmények közöt. A tummo a belső hő fejlesztésének gyakorlata, a csö pedig a testhez és az egóhoz való ragaszkodás „elvágása”. A kiállításon bemutatják ezeknek a hátterét és a 11–12. században élt tibeti költőt és jógint, Milarepát, aki a gyakorlatokat hitelesen űzte a valóságban.
Hajasra a tibeti buddhizmus egy olyan korban hatott, mikor ezekről alig lehetett bármit is tudni, és ő is csak egy műből táplálkozhatott, Hamvas Béla 1944-es, Tibeti misztériumok című könyvéből. Az ő értelmezésében ezek a vizualizációs és meditációs technikák – Nemes Z. Márió kifejezésével élve – „önoperációk”, képein segédeszközökkel, orvosi műszerekkel imitálta a testről való leválást. Három negatív is fennmaradt a performanszakról, amelyek eddig nagyításban nem volt láthatóak, és valószínű, hogy ez az utolsó alkalom megtekinteni őket ilyen formában. Hajas állandó alkotótársa volt Vető János, vele dolgozott együtt, és a szerzői jogviták miatt a kiállítás befejezte után a fotókat meg kell semmisíteni.
Meglehetősen felkavaróak a feltételek, nem csoda, hogy 18-as a korhatár a kiállításon. Hajas festéket ivott, majd kihányta, ezzel próbált megszabadulni a sötét erőktől. Korábban volt olyan performansza, amikor altatót fecskendeztek be neki, és összeesett a publikum előtt, de ezt leszámítva akcióiban a megdöbbentő részletek imitációk.
A kiállítás egyik kurátora, Kelényi Béla maga is látta Hajas performanszait. „Nem szükséges ahhoz egy konkrét fizikai kínszenvedés, hogy valaki átélje az intenzitást, hogy a hétköznapi tudatból kilökő folyamat részévé váljunk” – magyarázta. „Ki akarta kísérletezni azt, hogy hol van az a pont, ahol a saját egyéniségét, emberi nemtől, nemiségtől való függőségét fel tudja oldani valami általánosabb egészben” – válaszolta a kérdésre, mi lehetett a célja a művésznek a projektekkel. Hajas egyébként a tűrt és a tiltott kategória között táncolt pengeélen, és mintha már 1979 decemberében látszott volna a bő fél évvel később bekövetkezett tragikus végkifejlet.
A kiállítást a tibeti budhizmushoz köthető tárgyak és ábrázolások, imamalom, életkerék, tekercsképek, buddhaszobrok, Mongóliából származó expresszív pokolábrázolások egészítik ki. A kiállítási szituáció és a termek stílusa is tükrözik a tibeti ellenpárokat, a fény és a sötét kettősségét, amelyekből szemmel láthatóan bőven kijutott Hajas Tibornak rövid élete során.
