A buddhizmus, illetve a buddhista filozófia nyomán elterjedt ezoterikus tanítások és gyógymódok népszerűbbek, mint valaha. Bár több mint kétezer éves tanításokról van szó, Magyarországon csak 20-30 éve tudhatunk többet róluk. A Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum új kiállításán jobban elmélyedhetünk a témában, és még azt is megtudhatjuk, miként jelent meg hazánkban azokban az időkben, amikor alig lehetett róla tudni bármit is. Nemcsak eredeti tibeti és mongol műtárgyakat szemlélve kapcsolhatunk egy lassabb üzemmódba, hanem megismerhetünk egy különleges, már-már fanatikusnak tűnő performanszművészt, Hajas Tibort is.

A 1970-es évek legendás képzőművésze, a magyar neoavantgárd egyik legszélsőségesebb alakja, brutalitást sem megvető performanszművésze volt Hajas Tibor. Body art akcióinak jellemző eleme volt a szenvedés és az öndestruckió, és a legendák szerint a halála is egy performansz volt: 1980-ban, mindössze 34 évesen vesztette életét egy tragikus autóbalesetben. A Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeumban most bemutatott munkáit és azok dokumentációt halála előtt fél évvel, 1979 decemberében készítette mindössze egy hónap alatt.

Ezekben két tibeti rituálét, a tumo és chöd jógagyakorlatokat értelmezi át és adja elő meglehetősen megrázó körülmények közöt. A tummo a belső hő fejlesztésének gyakorlata, a csö pedig a testhez és az egóhoz való ragaszkodás „elvágása”. A kiállításon bemutatják ezeknek a hátterét és a 11–12. században élt tibeti költőt és jógint, Milarepát, aki a gyakorlatokat hitelesen űzte a valóságban.

Hajasra a tibeti buddhizmus egy olyan korban hatott, mikor ezekről alig lehetett bármit is tudni, és ő is csak egy műből táplálkozhatott, Hamvas Béla 1944-es, Tibeti misztériumok című könyvéből. Az ő értelmezésében ezek a vizualizációs és meditációs technikák – Nemes Z. Márió kifejezésével élve – „önoperációk”, képein segédeszközökkel, orvosi műszerekkel imitálta a testről való leválást. Három negatív is fennmaradt a performanszakról, amelyek eddig nagyításban nem volt láthatóak, és valószínű, hogy ez az utolsó alkalom megtekinteni őket ilyen formában. Hajas állandó alkotótársa volt Vető János, vele dolgozott együtt, és a szerzői jogviták miatt a kiállítás befejezte után a fotókat meg kell semmisíteni.

Meglehetősen felkavaróak a feltételek, nem csoda, hogy 18-as a korhatár a kiállításon. Hajas festéket ivott, majd kihányta, ezzel próbált megszabadulni a sötét erőktől. Korábban volt olyan performansza, amikor altatót fecskendeztek be neki, és összeesett a publikum előtt, de ezt leszámítva akcióiban a megdöbbentő részletek imitációk.

A kiállítás egyik kurátora, Kelényi Béla maga is látta Hajas performanszait. „Nem szükséges ahhoz egy konkrét fizikai kínszenvedés, hogy valaki átélje az intenzitást, hogy a hétköznapi tudatból kilökő folyamat részévé váljunk” – magyarázta. „Ki akarta kísérletezni azt, hogy hol van az a pont, ahol a saját egyéniségét, emberi nemtől, nemiségtől való függőségét fel tudja oldani valami általánosabb egészben” – válaszolta a kérdésre, mi lehetett a célja a művésznek a projektekkel. Hajas egyébként a tűrt és a tiltott kategória között táncolt pengeélen, és mintha már 1979 decemberében látszott volna a bő fél évvel később bekövetkezett tragikus végkifejlet.

A kiállítást a tibeti budhizmushoz köthető tárgyak és ábrázolások, imamalom, életkerék, tekercsképek, buddhaszobrok, Mongóliából származó expresszív pokolábrázolások egészítik ki. A kiállítási szituáció és a termek stílusa is tükrözik a tibeti ellenpárokat, a fény és a sötét kettősségét, amelyekből szemmel láthatóan bőven kijutott Hajas Tibornak rövid élete során.