Aki egyszer is olvasott tőle egy rövid novellát vagy akár a Csutak-regények egy darabját, nem felejti el műveinek egyedi világát. Mándy Iván különleges hangulatú írásaiban a valóság pontosan megfigyelt apró részletei keverednek az álomszerű, szürreális motívumokkal. Írásaiban felbukkan Budapest megannyi ismert és jellegzetes színtere, a presszók, gangok, strandok, kültelki focipályák, mára már eltűnt apró mozik világa. De vajon melyik kávézóban volt saját asztala, melyik belvárosi lépcsőházban sétált haza naponta, és hol látta élete utolsó mozifilmjét?

Mándy Iván szenvedélyesen figyelt, fülelt, jegyzetelt és dolgozta bele a műveibe azt, ami körülötte volt. Ebbe a mindennapiságba mégis olyan részleteket villanott fel, amin a figyelmetlen tekintet legtöbbször csak átsiklott, sokszor az álomszerűség és valóság határmezsgyéjén lebegtetve a szövegeket. Műveinek jellegzetes, visszatérő helyszínei és motívumai, a külvárosok, a perifériára szorult életek terei, a lerongyolódott sorsok és bérházak, mozik, kis presszók, vasárnapi meccsek az 1950-es évektől kezdve villantják fel Budapestnek a kevésbé elegáns, ám annál emberibb és hihetőbb arcát.

Ifjú éveiben Mándynak elég zűrös élete volt biztos egzisztencia nélküli, életművész apja mellett. Hónapos szobákban, hotelekben laktak, és fiatalon megismerkedett a zajos kávéházi élettel is. Az iskolát nem szívelte, a Lónyai utcai polgárit sem, és amikor végül bejelentette apjának, hogy az érettségit sem teszi le a Madách Gimnáziumban, az rábólintott fia döntésére.

A Budapesti Negyednek adottinterjújában így emlékezett vissza iskolai éveire: „Az iskolában nekem egy jó percem nem volt. Hogy miért nézel ki az ablakon? Hát miért ne néznék? Hova nézzek? Rád? Nem fogtam fel. Azt hiszem, nekem egyetlen igazán jó tanárom volt, még a Lónyai református gimnáziumban, de hát azt Áprily Lajosnak hívták. Az tanár volt. A többi úgy püfölt, mint a répát. Ez nagyon hozzátartozott az iskolához.”

Amikor anyjához költözött a Fiumei út 25. szám alatti OTI-ház lakásába, akkor is a szomszédságában maradt a Teleki tér – Mátyás tér – II. János Pál pápa tér bűvös háromszögének. A VIII. kerület, a környező utcák, lakóik mindennapjai, ünnepeik, tárgyaik és életük apró mozzanatai mind újra és újra felbukkannak a Mándy életműben: 

„Kis utca a Józsefvárosban, akár hat más kis utca. Némelyik kapualjban fát talál, mint vidéken. Lejjebb, a Nagyfuvaros utcában cigányok laknak, jó időben, vasárnap nagy murit csapnak az udvarban. Verkli jön és táncolnak. – Aztán beszélt az udvarról, amelyet körülülnek a cigányok, a férfiak az ajtó előtt pipáznak széles kalapban, sötét, mozdulatlan arccal” (A huszonegyedik utca). 1984-ben költözött a Fiumei útról – anyja egykori lakásából (akkor még Mező Imre út) – feleségével, dr. Simon Judit fül-orr-gégész orvosnővel az V. kerületi Aulich utcába, a Batthyány-örökmécsesre néző lakásba.

Presszók közül pedig legendás volt a Ferenczy István utcai Darling eszpresszó, ahova a kommunista rendszer által kényszerű hallgatásra ítélt írókkal és költőkkel, nagyrészt a Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs körüli Újholdasokkal jártak. Ennek a korszaknak állít emléket a Fabulya feleségei regénye is, aminek alakjait nagyrészt az itt összeverődött társaságról mintázta.

Egy időben az elég bizarr nevű Különlegességi – polgári nevén Lukács – cukrászdába is sokat járt. „A bezárt Hungáriából az egyik presszóslány a Lukács különlegességi cukrászdába került. Szörnyű név, ugye? Egyébként jó hely, második otthonom, de a lány nem tudta megszokni. Véletlen bementem. Észrevett: »Mándy úr, igyon meg velem egy kávét a Hungária emlékére« – mondta és sírva fakadt. Így a honvágyat és a hazaszeretetet még nem láttam megnyilvánulni. Mikes Rodostóban.” – meséli egy interjúban. Ahol pedig a mai napig ápolják az emlékét, az az Andrássy úti Művész Kávéház, itt már érkezése előtt kitették az asztalára a foglaló tábláját. A városi legendák ellentmondanak egymásnak, hogy vajon a délelőtti órákban bukkant fel egy feketére, és írni pár órát, miközben a környező asztalokból szűrődő beszédfoszlányokat figyelte, vagy délután is járt erre.

Otthonosan mozgott a foci világában is, A pálya szélén című művéből született meg Sándor Pál legendás filmje, a Régi idők focija. A 80-as években megjelenő írásai: A mosoda, A lift, A trafik, A bútorok, a Strandok, uszodák, a Mosdók, vécék, A villamos is mind az ismerős városi tájakat ölelik fel, de ezekben már minimális a történet szerepe, sokszor magukat a tárgyakat és helyszíneket ruházza fel forma- és történetszervező funkcióval.

Írásaiban újra és újra felbukkannak a mára már szinte nyom nélkül eltűnt kis mozik, mint a Capitol, a Phőnix, az Apollo vagy a Roxy. Ma már csak egy-egy karakteresebb és életerősebb művész mozi tudott fennmaradni, mint a Tabán vagy a Kino, ahol még átélhetjük a régi idők mozijának hangulatát. Halála előtt egy nappal is még Buster Keaton némafilmjeit nézte meg a Toldiban.

A Petőfi Irodalmi Múzeum február 24-ig meghosszabított kamaratárlata, a MI tájaink egy egészen érdekes párosítással Mándy Iván művei mellett Mácsai István hasonló hangulatú és tematikájú festményeit mutatja be. A képeken szereplő romos kapualjak, üres gangok, neonreklámok képi világa tökéletesen adja vissza Mándy szövegeinek a világát. Bár a kiállítás nem nagy, mindössze két terem, a részletekben el lehet veszni olvasgatás és nézelődés közben.