We Love Budapest: A kiállítótérben kis emelvényeken találjuk a műanyagflakonokat, teniszlabdákat, vödröket, törlőrongyokat, mellettük az utasításokat, hogy mit kell velük csinálni egy percen át. Felmerült bennem, hogy mi történik, ha senki nem áll be egyperces szobornak? A kihelyezett eszközök ettől még műalkotásnak számítanak?
Erwin Wurm: Semmi nem kötelező, a látogatók szabadon eldönthetik, részt akarnak-e venni a dologban. Ha elfogadják a meghívást, az szuper, ha nem, akkor sem történik semmi – az eszközök attól még műalkotások, csak épp közreműködő nélkül. De ha valaki épp egyedül van a teremben, és végrehajtja, attól még ugyanúgy élmény neki, csak ugye nem látja senki. Ettől sajnos elveszti az értékét, a fontosságát, hiszen a művész elsősorban a közönségnek alkot.
WLB:Miért jó valakinek, hogy felveszi ezeket a gyakran megerőltető, furcsa pózokat?
E. W.: Nem tudom, nem vagyok pszichológus, azt sem tudom, hogy jó-e nekik egyáltalán (nevet). De ha követik az utasításaimat, és megvalósítják a szobrot, sok minden történhet: először is megváltozik a perspektívájuk. Mikor kiállításokra jár az ember, a megfigyelő pozíciójába helyezkedik, és csak szemlélődik. De ha aktivizálja magát, a szerepek megcserélődnek, és őt fogják nézni, ő lesz a tekintet tárgya, és ez egy teljesen más, kizökkentett attitűd. Az én célom az, hogy a valóságot új megvilágításba helyezzem és megkérdőjelezzem.
WLB:Változik-e országonként, ahogy erre az interaktív felhívásra reagál a közönség?
E. W.: Ezen a téren nagyon sokat változtak a tapasztataim az évek során. A legelején nagyon ellenálltak ennek a fajta interaktivitásnak Németországban, Ausztriában, Svájcban, közben Amerikában, Angliában, Kínában sokkal fogékonyabbak volt rá. Lehet, hogy az amerikaiak sokkal jobban hozzá voltak szokva a szabad önkifejezéshez, és az európaiak akkortájt szigorúbbak voltak. De ez nagyon megváltozott azóta, ma már Koreától elkezdve a Fülöp-szigeteken át Brazíliáig világszerte hasonlóak a reakciók. Mivel ezek a művek mára ismertek lettek, az emberek tudják előre, miről van szó, és jobban el is fogadják. Az elején érdekesebb volt, akkor még inkább az adott pillanatról szólt a dolog.
WLB: Ön alaposan újrafogalmazza a szobrászatról való gondolkodást. Mikor megkezdte tanulmányait a bécsi Iparművészeti Egyetemen, mit gondolt a művészet céljairól?
E. W.: A kezdetekkor tele voltam empátiával, szenvedéllyel és szeretettel a művészet iránt. Kerestem az utamat, próbáltam kitalálni, mi lehet a helyes önkifejezési mód. Fiatal művészként egy egész élet áll előtted, tele vagy ötletekkel, amikből már egy is elég lehet, hogy kitöltse azt. Meg kell találni a bázist, amire építeni lehet egy stratégiát, aminek mentén fejlődni lehet. Én már a legelején beleestem a csapdába: akkortájt a tanárok a minimalista és a konceptuális művészetet, a pop artot és a land artot népszerűsítették, én pedig az akkortájt divatos oktatási elképzelések mentén elkezdtem összeszögezett fákból szobrokat készítettem. Elég nagy tévút volt. Rájöttem, hogy ha beállok a sorba, akkor az utolsók mögött kullogok majd. Ezért kezdtem el új ötletekkel dolgozni. Ráadásul én az elején festő akartam lenni, de a tanárok a szobrászosztályba tettek. Semmilyen kapcsolatom nem volt előtte a szobrászattal, semmi izgalmasat nem találtam benne. Nagy sokként ért a döntés, és igazi kihívás volt, hogy zöld ágra vergődjek vele. De talán igaza lett a tanáraimnak, és jobb szobrász lettem, mint festő.
WLB: A munkáit elnézve az a benyomásom, hogy megvan a véleménye a magaskultúráról, a kritikusokról, és kicsit magáról a közönségről is – mégiscsak kifigurázza a hagyományos befogadási metódusokat.
E. W.: Korántsem, nem ez a célom, nem figurázok ki senkit, annak ellenére, hogy a műveim egy része vicces. Minden az abszurd színházzal, Becket, Ionescu és a többiek műveivel függ össze, akik nagyon fontosak számomra. Ők pedig a saját életünkben, a saját emberi mivoltunkban megjelenő abszurditásról beszélnek. Amit emellett még nagyon érdekesnek találok, az az ellentmondások jelensége, a különböző nézőpontok és valóságok párhuzamos együttélése. De a legfontosabb számomra a valóság megkérdőjelezése; amit a saját szemünkkel látunk, az valódi, de még annyi más módon lehet látni a világot, a valóságot. Megkérdőjelezem a fogyasztói társadalmat és a kapitalizmust is, ezek gyakran célpontok a munkáimban.
WLB: Egy birkákkal benépesített, hatalmas farmon él Bécstől nem messze. A magánéletben is igyekszik elzárkózni a fogyasztói társadalomtól?
E. W.: Mivel szegény családban nőttem fel, ugyanabba a hibába estem, mint mindenki más, aki ilyen háttérrel sikerre és némi pénzre tesz szert: be akartam teljesíteni a nagy kocsiról, nagy házról szőtt gyerekkori álmaimat. Ebben a vonatkozásban lehet, olyan sokat nem változtam, de ettől még megengedhetem magamnak, hogy kérdéseket tegyek fel, és rámutassak dolgokra, amiket furcsának találok. Vagy hogy felelősséget érezzek az elidegenedett világ és a Föld iránt, aminek a pusztítása, szennyezése elég nagy probléma. Egyébként minden művész New Yorkban és Berlinben dolgozik, de én úgy éreztem, vissza kell jönnöm Ausztriába, mert szükségem volt arra a különös pszichológiai légkörre, ami ott uralkodik, és ami az ellentmondásos történelmi múltnak és nagy drámáknak köszönhető. Jó táptalaja az új ötleteknek. És nyugis is: azért költöztem vidékre, mert szükségem volt egy nagyobb stúdióra a projektjeimnek. Egyszerűbb így, van hely mindennek: Bécsben nem volt elég tér ehhez.
WLB: Hogy látja a jövőt, fogja használni mondjuk a technikai vívmányokat, a Facebookot, Instagramot további interaktív műveiben?
E. W.: Mikor az Egyperces szobrokat csináltuk a ’90-es években, polaroidokkal lehetett megörökíteni őket ott helyben. Azóta átvette a szelfigeneráció az uralmat, és érdekes, ahogy egyik pillanatról a másikra a műalkotás elhagyja a múzeum picike művészeti terét, és máshol ölt testet. A Facebookon nem vagyok fenn, valaki helyettem már csinált egy profilt a nevemen – próbáltam jogi útra terelni a kérdést, nem sok sikerrel, úgyhogy már feladtam. De amúgy sem vagyok nagy közösségimédia-rajongó, annak ellenére, hogy okostelefon-függőséggel küzdök, aminek nagyon nem örülök (nevet).
WLB: A szobrai, performanszai elvontak, de közben érthetőek, és könnyen megtalálják a közös hangot a közönséggel. Fontos az Ön számára, hogy értsék?
E. W.: Nem, ez nem feltétlenül cél, ezeket a legtöbb ember valószínűleg nem is teljesen érti meg (mutat körbe a Drinking sculptures szobrokon). Az az igazság, hogy a realizmusból építkezem, realista elemeket használok, kocsikat, házakat, és ettől mindenki azt érzi az adott pillanatban, mikor nézi, hogy azonnal eljutott hozzá az üzenet, és megértette. De ez nem igaz. Nagyon gyakran a sci-fik, a képregények nyelvezete inspirál, és szeretem a világot egy paradox szemszögből szemlélni, amiből az ismert világ egy egészen más képet mutat.
WLB: Itt a kiállításon megtekinthető az uborkákból készített önarcképe, de van olyan szoborsorozata, aminek kolbászok a szereplői. Ezeknek mi a megfejtése?
E. W.: Szeretem ezeket a nagyon egyszerű formákat, amelyek ugyanakkor nagyon változatosak is egyben. Például van 100 millió uborka a Földön, és nem találni köztük két egyformát. Ugyanígy van ez a 10 milliárd emberrel is; az egyediség és tömeg kapcsolata nagyon érdekes. Természetesen eléggé férfiasságra utaló szimbólum az uborka és a kolbász is, a világot pedig eddig többnyire a férfiak uralták, és eléggé szép káosz lett belőle. A kolbász szimbolikus még abból a szempontból is, hogy egyfajta népétel Ausztriában, Németországban, Svájcban és a térség többi országában – télen nem igazán volt mit enni a káposztán és kolbászon kívül. Közép-Európai ikon, ugyanakkor világszerte a kevésbé tehetős embereké is egyben.
WLB: Legújabb művei, a Metszett szobrok mintha kicsit brutálisabbak, kegyetlenebbek lennének.
E. W.: Szeretem a régi, eredeti formákat pusztítani, kövérré tenni, mint például a Fat cars esetében. Erősen hiszem, hogy a pusztításból új, jó dolgok jöhetnek létre. A Metszett szobrok esetében fogtam a régi szobrokat, félbevágtam, összeraktam őket újra, csak máshogy. A bennünk élő többféle személyiséget akartam tükrözni.
WLB: Mit gondol, milyen lesz a művészet mondjuk 50 év múlva?
E. W.: Fogalmam sincs. Ezt szerintem senki nem tudja megmondani. Lehet, nem is lesz már művészet, hanem valami más jön létre helyette.
