Érdekes élmény zuhogó esőben kobakkal a fejünkön egy magasfeszültségtől zümmögő fél évszázados trafóházba látogatni. A többnyire régi berendezések között az elektroszmog szinte tapintható. Nem véletlenül kezdődött túránk kötelező munkavédelmi fejtágítással és végződött a munkaterület ún. hivatalos átadás-átvételének szignózásával. Az ipari műemléknek is beillő épületben karnyújtásnyira vagyunk olyan elzárt terektől, ahol milliónyi elektron mutathatná az utat a másvilágra vagy épp az elektromágneses tér kergetné őrületbe telefonunkat.
Trafótúránkat Léstyán Bence fiatal építész vezette, aki a Központi Vásárcsarnok mögötti tér déli oldalán magasodó épület tervezőjének unokája. Bence szívén viseli nagyapja örökségét: nemcsak érzelmileg kötődik a házhoz, építésztörténeti szempontból is jelentős alkotásnak tartja – szerinte nem véletlenül tananyag az egyetemen. Az inkább építész- és villamos mérnöki “csemegének” számító tégla- és ún. kopolit üvegborítású monolit vasbetonház a laikusok jelentős részének finom szólva nem a szíve csücske, de az építésztársadalmat is erősen megosztja. A építész szakmán belüli egymásnak feszülésben csak emelte a tétet, amikor 2015-ben kiderült: Vadász Bence és Miklós Zoltán tervei szerint 184 szobás, 700 ágyas hotel épül a Meininger szállodalánc számára a homlokzat elé. Bence egyébként aláírást is gyűjtött a “Csarnok tér és a transzformátorház megóvásáért”. Az építkezés azonban elkezdődött és várhatóan 2018 közepéig tart. A helyzet érdekessége, hogy mindkét tervező Ybl-díjas, csak éppen más-más rendszeré.
A KÉK-túrát az épület szívének, a transzformátornak otthont adó kopár beton helyiségben kezdtük – a berendezés természetesen nem dolgozott ott létünk alatt. A trafóházban három, A, B és C betűjelű 40 megawattos “szív dobog” és teszi kezelhetővé az áramot az alacsonyabb szintű hálózatok számára. A 16 tonna szigetelőolajat tartalmazó óriáskütyü veszélyes játék: zárlat esetén kilyukadhat, tüzet és robbanást okozva. Működését gázos oltórendszer őrzi. Hűtéséért és az esetlegesen kifolyó olaj befogadásáért a lábunk alatt rácson át látható kármentő pince, szellőzéséért a fejünk felett magasodó kürtők felelősek. Sétánkat kísérő egyik “trafóházi gazda” nemcsak a trafó működését, de sok más érdekességet is megosztott velünk: ugyan nem a transzformátor hibájából, de robbanásra legutóbb 1996-ban volt példa. Egy macska olyan helyre tévedt, ahová nem lett volna szabad, a gyűjtősín tér szakaszolójába – valószínűleg mind a kilenc élete odalett, ahogy a környék lakóinak nyugalma és világítása is. Az üzemzavar miatt egy kerületnyi ember maradt áram nélkül néhány órára.
A szív után az agyat, azaz a vezénylőt figyeltük meg, de ezt már működés közben: március 10-én 12 óra 45 perckor a belváros 56 megawatton ketyegett – láthattuk a képernyőn. Azt is megtudtuk, hogy a nyári fogyasztás simán fel tudja pörgetni a rendszert 80-100 megawattra, a légkondiknak hála – fel is melegednek a trafók! A szocializmust idéző kapcsolótáblán egyetlen mozdulattal áramtalaníthattuk volna a várost a Jászai Mari tértől a Nemzeti Színházig.
A kísértés elől a korábban már emlegetett hangzásában is félelmetes gyűjtősín térbe vezetett utunk, ahol az épület talán egyetlen színélményét jelentő sárga, piros és zöld színű három különböző fázist szállító vezetékeket először pillanthattuk meg. A vezénylőben megismert munkatárs itt magyarázta el, hogyan jut el a forrástól az áram a trafóig és tovább egészen a lakásainkba. Tehát megtermelődnek az energiacsomagjainkat szállító kis elektronok a paksi atom-, a mátrai szén- vagy mondjuk az egyik gázmotoros erőművünkben, legyen az a csepeli, a kelenföldi vagy akár az újpalotai. A legbrutálisabb 440 kilovoltos erőművi távvezetékeken eljutnak a gráfcsomópontokba, innen 120-asokon az olyan állomásokra, mint a Csarnok téri, majd 10-es kábeleken az olyan kis trafóállomásokba, mint amilyeneket panelházak pincéjében vagy a járdába süllyesztve szoktunk látni. Innen egyenes út vezet a lakossági 0,4-eseken a hajszárítónkig. Egyébként 54 ilyen szintű állomás dolgozik Budapesten, amiből csak 8 olyan csomóponti, mint a most bemutatott.
Miközben megjárva a kábelrendező betontereit, elérkeztünk villamos- és építészmérnöki szemináriumunk végéhez, agyunk is kezdte a zárlat jeleit mutatni a hétköznapinak korántsem nevezhető szakkifejezésektől: ív- és olajtér, nagyolajterű és vákuumos megszakítók, betonkazettás vályú, diódakuplung, zárlatkorlátozó fojtótekercsek... Azt azért még sikerült lényeges infórmációvá transzformálnunk, hogy az épületben egyszerre vannak jelen régebbi magyar és korszerűbb külföldi márkájú gépek: a trafók Ganz-gyártmányok, a fojtók a Csepelben készültek és találkoztunk az Alstom branddel is, mely az új metrók szállítója. Mielőtt a kábelrendező elosztószekrényeinél ismét elfogott volna a kísértés a "Nagyvárad metró" feliratot látva, inkább túránkat szakítottuk meg. Távoztunkban vetettünk még egy pillantást a trafóházra, amely nemsokára már csak mentális térképünkön fog látszódni.
