We Love Budapest: 1993 óta, 24 éve van a Radnóti Színháznál, ami soknak tűnik, főleg annak tükrében, hogy a mai fiatalok valószínűleg el se tudják képzelni, hogy két évtizedet ugyanazon a munkahelyen töltsenek.
Kováts Adél: Az én korosztályom szeret kötődni, és úgy látom, kevésbé mozdul. A világ változik. A 80-as években még nagyon újnak számított, hogy elkezdtek szabadúszóvá válni az emberek, de már akkor is ott volt a Játékszín, amely a gyűjtőhelyükké vált – mert mindenki szeret tartozni valahová, a színház csapatjáték. Akik sokfelé játszanak, azok is kötődnek vagy egy rendezőhöz, vagy egy független csoporthoz. A szabadúszás ma azért is lett ennyire elterjedt, mert a színházcsinálásnak nagy keletje van, egyre több az alkotói közösség, a pályázati lehetőség, és nagy a túlképzés is. Számomra a társulati munka tud igazán műhelymunka lenni, és az elmélyülés felé vezetni.
WLB.: Milyen volt 24 éve elkezdeni játszani a Radnótiban?
K.A.: Én nagy színpadon szocializálódtam, a főiskola után az akkori Nemzeti Színházba szerződtem. Ide vendégként érkeztem, Valló Péter hívott Ibsen Rosmersholm című darabjába. Alig mertem megmozdulni a színpadon, olyan picinek éreztem. Fel is kiáltottam, hogy „Úristen, de kicsi!”. A Radnóti egyik titka éppen az intimitásban rejlik: pici kukucskaszínház, ahol szoros összezártságban van néző és színész.
WLB.:
Bálint András 1985-től 2016-ig vezette a színházat. Mikor átvette tőle a stafétabotot, hogy látta: megérett arra, hogy változtassanak az arculaton?
K.A.: Igen, úgy éreztem. Szerettem volna egy lendületesebb, játékosabb, nyitottabb arculatot, ami kifejezi azt a tartalmat, amit a színházban szeretnék megvalósítani. A Radnóti patinás „márkanév”, ebben a formában 30 éves múltra tekint vissza. Voltak nagy, felfutó időszakai, ikonikus előadásai többszázas szériákkal. Nagyon sok budapesti és vidéki nézőnek a kedvenc színháza jelen pillanatban is. Ilyen értelemben nem kell bevezetni a köztudatba, de az tény és való, hogy az utóbbi pár évben több olyan új társulat is megjelent, akik szintén ezt a vonalat képviselik.
A Radnóti mindig is a városi értelmiségi réteghez kívánt szólni, célom, hogy elérjük ennek a rétegnek a fiatal generációit is. Pici színház vagyunk, nem kell mindenkinek a kegyét keresni, egyszerre féktelenül könnyednek és nagyon mélynek lenni. A mi utunk az az út, amely mélyebbre visz, nagyobbat markol, fontos dolgokról beszél, társadalmi problémák iránt érzékenyít és a szórakoztatásban szofisztikáltabb vonalat képvisel. Ami erre a színházra mindig is jellemző volt: a szívmeleg hangvétel. A szeretet nyelve, valamiért ez fejezi ki nekem a legjobban azt, amit a színházamról gondolok, érzek.
WLB.: Előszeretettel emlegetik egy szinten a Radnótit a Katonával, ahol egy ideje egészen konkrétan politizálnak. Megfordult a fejükben, hogy Önök is bevállalósabbak legyenek, jobban belemenjenek a közéleti aktualitásokba?
K.A.: A jó színház mindig aktuális, aktívan vagy passzívan a közélettel foglalkozik, de nem feltétlenül direkt politizál. A Radnóti útja, hogy legyen véleményformáló, akár csak azzal, hogy kérdéseket vet föl. Pont elég, mikor egy ma is érvényes szöveg életre kel, és megtaláljuk az áthallásait. Az, hogy a legújabb bemutatónkban, a Viva Bartók!-ban Bartók levelei megszólaltak a színpadon, épp elég erős gesztus volt: az 1940-ben és 1944-ben leírt gondolatainak sajnos ma is van érvényük. Mindez ízlés kérdése is; nekem nem ingerem a napi politika mentén üzenni, de ettől függetlenül születhetnek ilyen ügyekből remek és releváns előadások. Lényeg, hogy a nézők azt érezzék, róluk, nekik szólunk – a színház a pillanat művészete.
WLB.: Mi az, ami igazgatóként meglepte?
K.A.: Nem vagyok prekoncepciókat gyártó alkat, és ha minden nehézséggel tisztában lettem volna, akkor az pont elég lett volna arra, hogy visszatartson a pályázástól. Alapvetően bízom magamban, a környezetemben, és abban, hogy ha az ember jót akar, van empátiája, szakértelme, körültekintése, és jó munkatársakkal veszi körül magát, akkor előbb-utóbb meglátszik a munka eredménye, csak csinálni kell rendületlenül. Nem mondom, hogy mindig felhőtlenül jó emögött az íróasztal mögött ülni – voltak dolgok, amelyekbe nem gondoltam bele, mit jelentenek majd érzelmileg, hogyan terhelnek szellemileg. Vezetővé válni tanulási folyamat.
Az önfejlesztés, önismeret pszichológiája mindig érdekelt, és ha ezt nem vállalom be, soha nem fedezek fel új dolgokat magamról. Sok magammal és velem szemben támasztott elvárásnak nehéz megfelelni: például javítanom kell az időhöz való viszonyomon, meg kellett tanulnom a feladatokat delegálni, hogyan válasszam el a színpadot az igazgatói szobától, hogyan létezzek diplomatikusan a társulatban. Ebben nyilván mindenkinek újra kellett installálnia magát, egészen más belülről kerülni a hierarchia tetejére.
WLB.: Szokás mondani, hogy vezetőként mindig a konfrontáció a legnehezebb.
K.A.: Ez azért érdekes, mert nekem fölfelé sosem nehéz. Gyerekkoromban sem esett nehezemre az önérvényesítés vagy a közösség érdekeiért való kiállás. Ilyenkor az ember maga mögött tudja a csapatot, akik ezért támogatják, elismerik – ez talán azért is van így, mert mindenki – a színészek különösen – ki van éhezve a szeretetre. De még akkor sem könnyű a színészek felé elvárásokat támasztani, ha az a társulat vagy a saját fejlődésük érdekében történik. Pedig fejlődni csak a komfortzóna elhagyásával lehet. Van színész, aki igényli ezt és ezért elviseli, hogy ez néha fájdalommal jár, sőt, néha sérüléseket is okoz. És van olyan, aki hárít.
Az a jó rendező, vezető, aki olyan légkört tud kialakítani, hogy ez a folyamat mégis meg tud történni. A tehetséges embereknek hosszú távon szükségük van rá, hogy a legjobbat hozzák ki belőlük, bármennyire kényelmetlen is elsőre. Ezért is jó a társulati lét, ha ide-oda csapódunk, nem jutunk el idáig, mindenki azon az úton megy, ami neki a legkézenfekvőbb, többnyire azért is van odahívva.
WLB.: Megválasztásakor azt mondta, szeretne nagyobb teret engedni a női alkotóknak. Hogy látja, sikerül?
K.A.: Igen, erre törekedtem: tavaly a Téli regét Szabó T. Anna fordította újra, az Ofélia árnyszínházát Csató Kata rendezte. Idén a Viva Bartók!-ot Galgóczy Judit állította színpadra. Biztos, hogy a továbbiakban is tartom ezt az irányt; szolidáris vagyok a női alkotókkal, szeretném, ha nagyobb arányban lennének jelen a Radnótiban. De a szakmaiság természetesen mindig felülírja a genderkérdést.
WLB.: Budapesten a kőszínházak közül a Radnótin kívül egyedül a Vígszínháznak van nő igazgatója. Eszenyi Enikővel sorstársként tekintenek egymásra?
K.A.: Enikő egy monstre üzemet visz, le a kalappal előtte. Nyilván sorstársak vagyunk bizonyos értelemben, de az ő „édes terhe” sokkal nagyobb, egészen más kihívásokkal küzd. Nem tudom jobb, vagy rosszabb, de ő rendező is, ami nagyobb felületet ad neki arra, hogy hatni tudjon. Az én kétféle működésem távolabb áll egymástól, az változatlan, hogyha játszom, demokratikus helyzetben vagyok a társaimmal és ez a helyzet, a színpadon való közös munka nem sérülhet attól, hogy igazgató is vagyok. Abban viszont biztos vagyok, hogy nekünk sokkal nehezebb, mint a hasonló, kettős szerepben lévő férfikollégáknak. Az összességében elmondható, hogy másfél év elteltével sokkal komfortosabban érzem magam.
WLB: Mit gondol az elmúlt hetekben kirobbant színházigazgatói visszaélésekről? Gyökeres változáson megy most keresztül a szakma?
A Radnóti társulata azonnal kiadott erről egy közleményt. Az köztudott, hogy a hatalommal való visszaélés, a szexuális abúzus nem a szexualitásról szól, hanem a hatalomról. A társadalom egészét érinti ez a probléma, ezért társadalmi szinten kell kezelni.
Tavaly, itt a Radnóti Színházban A párnaember kapcsán csináltunk egy tablót, ahol transparensen adatokat, sokkoló statisztikákat közöltünk a magyarországi gyermekbántalmazásról. A néző az előadásainkon keresztül látja, hogy mennyit és milyen minőségben foglalkozunk társadalmi problémákkal, az említett darabon kívül tesszük ezt a Futótűzben, az Ádám almáiban, és ahogy öt évvel ezelőtt az első rendezésemben, a Blackbirdben, ahol a pedofília adta a témát. Gyökeres változáson a társadalomnak kell keresztülmennie, nemcsak azon belül egy szektornak. A jól működő társadalomban a prevenció a legfontosabb, a gyerekeinket megtanítani arra, hogy fel legyenek vértezve, és arra is, hogy lehet és kell beszélni az őket ért vagy érhető hatásokról, helyzetekről, visszaélésekről, mert akkor válnak egészséges felnőttekké. A hatalommal családon belül, iskolában, munkahelyen nagyon régóta visszaélnek az emberek, a statisztika szerint a számuk egyre csökken, főleg azért, mert nem tabusítunk, ma már beszélünk és közösen feltárunk, ami a színháznak is egyik feladata.
WLB.: Női igazgatóként szigorúbban figyeli a szakma?
K.A.: Nem, nem mondanám. Viszont a megkereséseket nehezen kezelem. Sokan szeretnének ugyanis itt játszani. Régen ritka volt, hogy egy színész felvegye a telefont és bejelentkezzen. Több, általam nagyra értékelt és szeretett kolléga nincs abban a helyzetben, amiben lennie kellene. Jó volna, ha 10 bemutatóm és egy nagyobb társulatom lenne, és több embernek tudnék lehetőséget adni. Az örökös castinghelyzet nem egyszerű – nem tudom, hova írjam ki magamra, hogy attól még tisztelem, szeretem az illetőt, hogy nem tudok neki munkát adni. Elsősorban azokért az emberekért tartozom felelősséggel, akikért szerződtem. Ezért is fontos az őszinteség, hiszen van egy iszonyatos nagy külső nyomás, persze nekem nem könnyű ezt képviselni, magam is színész vagyok, egy közülük.
WLB.: Mi történt volna, ha nem nyer az igazgatói pályázaton?
K.A.: Ment volna minden a régi kerékvágásban. Nem azért pályáztam, mert sikertelen, ráérő, nem foglalkoztatott színésznő voltam. Kerek és harmonikus volt az életem már vagy öt-hat éve, és az igazgatósággal nagyon ki lett billentve. Viszont abban, hogy ez jó döntés volt, soha nem bizonytalanodtam el.
WLB.: Bizonyára jóval kevesebb lett a szabadideje. Filmen a Budapest Noirban láthatjuk viszont. Szinkronhangként hallhatjuk majd?
K.A.: Valóban kevés az időm, és csak akkor szinkronizálok, ha kifejezetten bennem gondolkozik egy rendező. Régen nagyon szerettem, de már nem érzem magam mindig komfortosan, mert olyan ipari lett a szinkronizálás, hogy sokszor azt érzem, nem vagyok elég schlagfertig hozzá. Gyakran visszakérdezek, átdolgozom a szöveget, amire nincs idő. Az angol gyorsabb, mint a magyar, a sorozatok nagy részében a fordítások nem színvonalasak, magyartalanok, rossz ritmusra és hangsúlyra kényszerítik a színészt. Rengeteg színész romlik el azáltal, hogy az alapanyag erre kényszeríti őket. Legtöbbször ugyanarra a figurára hívják őket, ezért aztán egyfajta módon „beéneklik” ezeket a szerepeket. Ebből a szappanoperás játékból nagyon nehéz kilépni, a színvonaltalanság ugyanolyan könnyen behúz magával, mint a tehetségre teret adó közeg.
WLB.: Sokáig ingázó volt, most viszont már a belvárosban lakik. Megérte feladni a vidéki életet?
K.A.: Mikor bejártunk Solymárról, naponta 2,5-3 órákat töltöttem autóban. Miután beköltöztünk Budapestre, egy teljesen másik várossal találkoztam. Elkezdtem tömegközlekedni. Számomra nagyon látványos volt a lakosság fluktuációja, a külföldön munkát vállalók eltűnése. Budapestből multikulti város lett pár év alatt.
WLB.: Újlipótváros viszont híres az összetartásáról.
K.A.: Igen, és én nagyon jól érzem magam itt. Itt az embernek van virágosa, cipésze, képkeretezője, kis- és nagyközértese, fodrásza, cukrászdája. Város a városban. Ez biztos megvan Budapest más részein, például a Wekerlén. De bizonyos részein meg mintha direkt kerülnék, hogy jobban beengedjék az intim szférájukba a másikat. Jó érzéssel tölt el, hogy Újlipótvárosban az emberek meg akarják szépíteni egymás napját. Ha egy kis energiát beletesznek, ötszörösen kapják vissza. Teljesen ismeretlenek is ráköszönnek egymásra a harmadik találkozás után.
WLB.: Jól sejtem, hogy a 4-es 6-ossal közlekedik?
K.A.: Ha nem kell elmennem a gyerekemért az iskolába, igen. Persze nem minden napszakban élmény. De azért díjazom, hogy kiszámítható az idejövetelem. Megélem a szabadság másik dimenzióját, és jó benne lenni a budapesti forgatagban, az életben.
