Rá is játszik több módon, például érzelemdús zenékkel és egy titokzatos, a szereplőknek láthatatlan új karakterrel (Csomós Mari), aki csak egyszer szólal meg, mikor Jób történetét elmeséli. Az egyébként néma, Istenhez hasonlatos megfigyelő elsőre lehet, kicsit túl direkt elem, de a vallásos keretbe mégiscsak illeszkedik, ahogy az is, hogy a díszletben – egyfajta paradicsomi idillt idézve – nagy hangsúlyt kap a kert és persze az almafa, amelynek almáiból Adamnak a közmunkaprogram végéig almás pitét kell sütnie. Ebben a paradicsomban kísért az ördög, csak épp nem kígyó, hanem különféle kártevők képében: a fa termését előbb varjak, majd férgek pusztítják, de Ivan szerint ezek csak a Gonosz próbatételei.

Ahogy minden sorscsapás is csak kísértés, nem pedig annak a ténynek az igazolása, hogy az élet valakinek sorozatos szívás, másoknak pedig habos torta. László Zsolt Ivanja mégsem egy hurráoptimista karakter, lelkesedése és buzgósága mögött megbúvik némi kiábrándultság és szomorúság, ami összetettebbé és elgondolkodtatóbbá teszi személyiségét, valamint felveti bennünk a kérdést: vajon tényleg olyan elkötelezetten hisz abban, amit mond, vagy inkább színleli a nagyobb jó és a rá bízott emberek érdekében? És ha Isten itt jár-kel és üldögél közöttünk, hogy nézheti szótlanul, hogy a rengeteg szörnyűség megtörténjen a világban?

Ez a bizonytalanság csak használ a darabnak, hiszen népszerű filmek színpadra adaptálásától okkal szoktunk félni: mégis mit tudnak nyújtani azon kívül, hogy prezentálják nekünk az eredeti sztorit? Az Ádám almáinak viszont úgyis sikerül meglepnie, hogy közben hű marad Anders Thomas Jensen filmjéhez. Közelebb hozza a mellékszereplőket, ütős saját jelenetet kap például Khalid, a muszlim bevándorló (Rusznák András), Sarah, az állapotos alkoholista lány (Radnay Csilla) és Ivan mozgáskorlátozott fia, Christopher. Utóbbi táncos magánszáma figyelemre méltó kitérő, és egyébként egy profi táncos, Újvári Milán alakítja.

Az ő színészi játékuknak is köszönhető, hogy a maga természetességében fogadjuk el: hibázni emberi dolog, és szerethetőek a tökéletlen emberek is. Ivan védencei közül senki sem „javul” meg: Gunnar (Schneider Zoltán) és Sarah továbbra is iszik, Khalid benzinkutakat rabol.

Az alaptörténeten nem módosított a stáb, de Christopher és a sérült babát váró Sarah szála, valamint a fogyatékosság témaköre kap egy extra nyomatékot a kissé hatásvadász befejezéssel, aminek egyszerre didaktikus és bír végtelenül megindító erővel: a nézőtéren volt, aki sírva fakadt mellettünk, mások ijedten hátra hőköltek a reflektorfénybe ritkán kerülő szereplőktől.

Bár ez a merész elkanyarodás a sztoritól csak fokozza a produkció enyhe töredezettségét, a Down-szindrómás tagokból álló Baltazár Színház tagjainak színre lépésével a vallásos mondanivaló is elmélyül, és Adam és Ivan történetéről egy általánosabb szintre, az elfogadásra és egyenlőségre helyeződik a hangsúly. (Érdekes ez a húzás annak fényében, hogy a valóságot mesébe illővé hamisító Ivan pont a szemellenzés nagymestereként tűnik fel a darabban.) Akár zavaróan tolakodó, akár zavarba ejtően jó ez az ötlet (mi még most is a kettő közt billegünk fejben), az biztos, hogy érzékenyít és kizökkent; vagyis pont azt műveli a nézővel, amiért napjainkban érdemes színházba járni.

Ádám almái