Mióta technikailag lehetséges, a fotográfusok készítenek képeket az utcán. Kezdetben nehézkesen, állványokról örökítették meg az épületeket és tájakat, hiszen a hosszú expozíciós idő nem tette lehetővé a mozgó alakok lefotózását, az emberek a műtermekbe szorultak vissza modellt állni. A valóság aztán véletlenszerűen „belegyalogolt” a fotókba, és szép lassan a fotósok is felfedezték az utca látványosságainak izgalmait.
Az 1920-as évek közepétől a 24x36 mm-es Leica kisfilmes kamera jelentősen leegyszerűsítette az utcafotózást: ez a formátum alkalmas volt a közeli-távoli térrészleteket egyformán élesen mutató mélység-élességi viszonyok létrehozására, és a kis méretű gépnek köszönhetően könnyebb volt rejtve maradnia a fotósoknak. Sokáig a sajtófotókkal voltak egyenértékűek ezek a képek, és csak az '50-es években kapta meg a street photography nevet a műfaj Amerikában. Ez a fotótörténeti korszak a '70-es évekig tartott, ma pedig már kortárs street photo-ról beszélünk.
A Kiscelli Múzeum óriási, 200 ezres fotógyűjteményét használta fel Demeter Zsuzsa és Gulyás Miklós kurátor a KÉPLET - Budapest streetfotó a kezdetektől napjainkig című kiállításhoz, de kértek be fotográfiákat külső gyűjteményekből és még ma is élő művészektől is. A fotók úgy vezetnek végig a város történelmén, hogy kerülik a kiemelt történelmi pillanatokat és hírességeket; hiszen mint arra Gulyás Miklós felhívta a figyelmünket, a street fotó leginkább abban különbözik a sajtófotótól, hogy apró-cseprő, utcán található, első blikkre felszínes látványelemeken keresztül mesél fontos részleteket az életünkről, a társadalomról.
Erre jó példák azok a képek, amiken megidéződik az 1919-es fővárosi tűzifahiány és az 1910-es lakbéruzsora elleni bérlősztrájk is. De az 1900-as évek elején készült, városligeti korcsolyázókról, a Lukács Népgőzfürdőben ejtőzőkről és az utcai orvosi vizsgálaton résztvevőkről készült hétköznapi képek is csüngenek a falakon. Láthatunk gázmaszkos, polgárvédelmi gyakorlatozó irgalmas nővéreket a negyvenes évekből, rommá lőtt hidakat, koldusként kéregető vak veteránokat, vágóhídra vonszolt lovat, a háború utáni újrakezdés képeit is. A fekete keretes fotográfiák az 1956-ig tartó korszakot ölelik fel, a szürke keretesek a Kádár korszak-végéig, míg a fehérek kortárs fotók.
Az 1981-ben a Havanna-lakótelepen szalonnát sütő lakóktól az óbudai tízemeletesek előtt Wartburggal pózoló ifjú Soma Mamagésáig sok páratlan fotóművészeti kincsre lelhetünk a kiállításon; az utolsó kép 2016-os. A múzeum gyűjteménye nincs integrálva a Fortepan online fotóbázisba, így érdemes felsétálni az amúgy egyedülálló környezetben található Kiscelli Múzeumba, hogy elmélyedjünk fővárosunk múltjában.
