Amellett, hogy több mint 100 éves babák, fontos játékmárkák és kelet-európai utánzataik között merenghettünk el a gyerekkor megítélésének változásain, egymást érték a déjà vu-ink a gyerekszobából ismerős játékok láttán. Részt vettünk a Budapest Art Week keretében szervezett tárlatvezetésen az Óbudai Múzeumban, ahol tavaly nyáron nyílt meg a Játék a városban című állandó kiállítás.

1973-ban, Budapest létrejöttének 100 éves évfordulója alkalmából hozták létre Óbuda helytörténeti gyűjteményét, és az akkori igazgatónőnek szíve vágya volt, hogy játékokat kezdjenek gyűjteni. Így a múzeum megalakulása óta érkeztek játékok a gyűjteménybe, 2010 után, a megújuláskor a kiállítást is újraépítették. Bár az országban több helyen is fellelhető babamúzeum és ilyesfajta gyűjtemény, Budapestnek ez az egyetlen állandó játékkiállítása jelenleg.

A közel 50 év alatt gyűjtött tárgyak a '90-es évekig navigálnak el minket. A tárlatvezetést Révész Antónia művészettörténész tartotta, aki bevallotta: mikor átvizsgálták a régi gyűjteményt, rájöttek, hogy nagy történeti fejlődési ívek helyett inkább tárgycsoportok szerint érdemes bemutatni az emblematikus játékokat. A kiállításnak persze így is számos pedagógiai, pszichológiai és gazdasági vonatkozása van, beavat a gyártás alakulásába is.

Manapság, mikor a gyerekek tablet fölött görnyedve videojátékoznak, és az Ikea gyerekrajzokból készít plüssállatokat, különös visszatekinteni azokba a korszakokba, amikor jellemzően a felnőttek kicsinyített valóságát képezték le a játékok. Kitűnő példák erre a közlekedési eszközök, amiket történelemtől függetlenül bálványoznak a gyerekek, és ezek közül kihagyhatatlan a Matchbox: angol feltalálóját az inspirálta, hogy gyereke az iskolába nem vihetett nagyobb tárgyat egy gyufásdoboznál. Élethűnek szánt kelet-európai másolatai „metal box”, „hobbi cars” néven futottak, természetesen engedély nélkül.

Az államosítás után Magyarországon ugyanis nagyon nehéz volt játékokat beszerezni, ezért mindent másolni kezdtek. Kisebb magánmanufaktúrák is gyártásba kezdtek, így született meg például a Szabó-féle Szélvész kisautó. Révész Antónia szerint ezeknek a kis magánvállalkozásoknak történetét nehéz kinyomozni, mert az illegalitás árnyékában zajló maszekolásról még ma se szeretnek beszélni a játékkereskedők.

Az emblematikus, '30-as évekből származó német Märklin modellvasutak mellett megcsodálhatjuk magyar megfelelőit, amelyeket a pénzverdében készítettek a jobb kapacitás kihasználása érdekében 1954 és 1959 között. Az elektromos meghajtású vonatok az ötvenes évek luxusjátékának számítottak: ekkor 600 forint volt az átlagfizetés, és ennyibe kerültek.

A legendás, a 19. század végén, 20. század elején minden karácsonyfa alatt megtalálható Anker építőkocka és magyar utánzata, a Globus is megtekinthető a kiállításon, és természetesen a dán, fajátékokkal kísérletező asztalosmester által létrehozott Lego és silány, kelet-európai utánzata, az NDK-s Pebe is, ami a LEGO által kezdeményezett per miatti szünet után ismét működik.Szovjet járóbabától a guruló tacskóigA legtöbb babából látható a kiállításon. A múzeum munkatársai felhívást tettek közzé, hogy szívesen veszik a lakosságtól a felajánlásokat, így került a gyűjteménybe az a textillábú, papírmaséfejű mikulásbaba, amelyet egy ma 80 éves hölgy kapott még 1944-ben a szüleitől egy mikulásbálban. Nagyon nehezen vált meg tőle, de aztán még édesanyja babáját is a múzeumnak ajándékozta, amire 60 évesen talált rá becsomagolva – nem is tudott a létezéséről (a képen a bölcsőben látható). Ez a féltve őrzött műtárgy eredeti ruházatú, ami kuriózum, és nagyobb kincs a muzeológusok számára, mint maga a baba, a legtöbbnek ugyanis elveszett az öltözéke. A legértékesebb, porcelánfejű Armand Marseille, Simon & Halbig, Heubach-Köppersdorf babák egyébként a Rákóczi úti Babaklinikából kerültek a múzeumhoz.

A nagy, papírmasé testű, öntött porcelánfejű „vasárnapi hölgybabákon” lekövethető, a századfordulón hogyan tekintettek a gyerekekre. A kor nőideálját leképező babák fénykora az 1860-as évektől az 1910-es évekig tartott, és csak vasárnap vehették őket elő – nem azért gyártották ugyanis, hogy naphosszat játsszanak velük. Borzasztó nehéz a fejük, a múzeum munkatársai folyton attól félnek, hogy leejtik – mondta a séta vezetője. Igazi emberi hajból készült a parókája, üvegszeme pedig annyira szuggesztíven és félelmetesen néz kifelé a kiállítótérbe, hogy a gyerekek jellemzően hamar elsomfordálnak ettől a vitrintől.

A '10-es, '20-as évek Németországában jöttek rá, hogy ideje a babáknak végre igazi babára hasonlítani, amikkel játszani lehet. A leghíresebb gyár, az Armand Marseille évente több ezer gyerekarcú, jellegzetesen nyitott szájú babát gyártott különféle méretekben. A papírmasé jellegzetes anyaga volt a régi babagyártásnak, könnyen lehetett formába préselni, nem volt nehéz és törékeny se, viszont megsárgult, behorpadt, lepattogzott róla a festék. Később kaucsukból, a PVC-korszak előtt celluloidból, aztán fröccsöntött vagy kemény műanyagból, gumiból is gyártották őket.

A pedagógia fejlődésével megváltozott a gyerekkép, megjelent a gyerek, akinek joga van játszani, és ezt szépen leköveti a tárgykultúra is. A játékokon, babaházakon és bababútorokon egyébként pontosan visszaköszön az egész huszadik század lakáskultúrája, szobái, konyhái, csak kicsiben.

A baba mellett alapjáték a mackó is, amely gyártásában a legfontosabb szerepet a német Steiff gyár játszotta. A mai napig működő cég története egy kis filcelefánttal kezdődött, amelyet Margaret Steiff szabott ki 1880-ben. Margaret gyermekbénulást kapott, ezért kezdett varrni. Ezek nem plüssállatok, hanem klasszikus, szép formájú, kézzel moherkecskeszőrből varrt "vigaszállatkák", amiket a gyerekek az anyjuk helyett szorítanak magukhoz alvás közben: a kiállításon szemrevételezhetünk őzikét, nyuszit, guruló tacskót, vagy a '20-as években született csacsit és a '30-as évek kiscicáit. A gyár 1902-ben dobta piacra az első kitömött, mozgatható végtagú mackót, az amerikai, Theodore Roosevelthez köthető Teddy mackóval egy időben.Kedvenceink a múltbólMagyarországon az '50-es évektől teljesen leállt a játékgyártás, és pár állami vállalat kivételével 80%-ban olyan kisipari szövetkezetek gyártották a játékokat, akiknek nem ez volt a fő profilja, mégis meghatározták a retró korszak játékkultúráját. A nagyobb állami vállalatok közé tartozott a lemezárugyár, amelyben a mai szemnek is ismerős Lendület-járműcsalád darabjai készültek, és hátrahúzás után előregurultak, de itt készült a sárga kutyás, nyelvét öltögető persely is.

Számunkra az öltöztetős papírbabákkal vette kezdetét a sorozatos déjà vu: gyerekkorunk feledésbe merült tárgyai, a térbeli mesekönyv, a moncsicsi, az apró fröccsöntött műanyagkatonák (amelyek a séta egyik idős résztvevője szerint tepsiben készültek magánkonyhákban), a színes, üreges műanyagkuglik, a kis kék csövekből álló Jáva építőszelvények hátborzongató lendülettel repítettek vissza a múltba. 25 év után ismét megpillantani életünk első, háromkerekű biciklijét, amivel a lakótelepen közlekedtünk, illetve azt a műanyag homokozókészletet, amivel a nagymama kertjében formáztuk a homokkörtét és homokcseresznyét, nosztalgikus élmény.

A tárlat még sok más témával foglalkozik, a diafilmekkel, a társasjátékokkal, a puzzle-lal, a készségfejlesztő eszközökkel, és a gyerekkönyv-illusztrációk témájának is szentel egy blokkot. Erről, pontosabban a gyerekkönyvek képein visszaköszönő Budapestről a Deák17 galériában is látható kiállítás május 27-ig.